Pasolini

Pasolini

2014. május 25., vasárnap

NAZISPLOITATION

A nazisploitation (nazi exploitation) megnevezést általában olyan filmekre használják, amelyek javarészt a második világháború idején játszódnak, és a nácik által elkövetett szexuális atrocitásokat ábrázolják. A fogalomnak szűkebb és tágabb értelmezése egyaránt létezik, éppen ezért vitatott, hogy bizonyos alkotások a nazisploitation tematikába sorolhatók-e. A szűkebb értelmezés szerint az időpont mindenkor a második világháború időszaka, a helyszín pedig egy koncentrációs tábor, fogolytábor vagy speciális bordélyház, ahol a nácik válogatott kegyetlenséggel kínozzák és alázzák meg a foglyokat, különös tekintettel a szexuális perverziókra. A tágabb értelmezés idesorol minden olyan filmet, mely a nácizmus és a szexuális devianciák kapcsolatát tárgyalja. Ide tartoznak olyan művészi igényű, de sokat vitatott alkotások, mint az Elátkozottak (1969), Az éjszakai portás (1974), a Salò, avagy Szodoma 120 napja (1975) és a Salon Kitty (1976). Ezek az opuszok elemző szándékkal foglalkoztak a nácizmus és a szexuális perverziók összefüggéseivel, a társadalmi hátteret és a lélektani motivációkat keresve. Paradox módon azonban lényegében előkészítették a terepet azoknak a tucatfilmeknek, melyek a témát csupán illusztrálják, és elsődleges céljuk az alantas ösztönök felébresztése. A nazisploitation filmekkel kapcsolatos leggyakoribb vád, hogy öncélúan ábrázolják a szélsőséges szexualitást és erőszakot, különösen az olasz produkciók. Bár látszólag az áldozatok szenvedéseit kívánják bemutatni, a közönséget valójában a kínzókkal való tudattalan azonosulásra késztetik. Gyakori kifogás az is, hogy a futószalagon gyártott nazisploitation alkotások sztereotip gondolkodásra szoktatják a nézőket azáltal, hogy leegyszerűsítik az összefüggéseket. Ezekből a filmekből az a hamis kép alakulhat ki a tájékozatlanabb nézőkben, hogy a nácizmus nemigen volt több, mint szexuálisan aberrált emberek pünkösdi királysága, noha a náci ideológia jegyében elkövetett kínzásoknak és népirtásoknak nem a szexualitás volt az elsődleges motivációjuk. 


HÁTTÉR-INFORMÁCIÓK
A gyökerek 
A nazisploitation gyökereit elsősorban az olasz filmművészetben találhatjuk meg. A neorealizmus klasszikus alkotása, a Róma nyílt város (1945) elsőként tartalmazott olyan képsorokat, melyek a szexualitást (természetesen a korabeli cenzúra tűréshatárához igazítva) a nácizmussal kapcsolják össze. A rendező, Roberto Rossellini másik híres műve, a Németország, nulla év (1948) az alaptémát a homoszexualitással és a pedofíliával is kapcsolatba hozza. A nazisploitation kibontakozásához azonban kétségtelenül Luchino Visconti vitatott mesterműve, az Elátkozottak (1969) szolgáltatott először markáns példát. A rendező egy német nagyiparos család sorsán keresztül ábrázolta a fasizmus lélekromboló hatását. A hatvanas évek végén – pláne egy nemzetközi tekintélynek örvendő művésztől! – még meghökkentőnek számított egy olyan film, amelyben transzvesztitizmus, pedofília, Ödipusz-komplexus, homoszexualitás és vérfertőzés halmozottan fordul elő. Viscontinak felrótták a kritikusok, hogy túldimenzionálja a fasizmus és a szexuális aberrációk kapcsolatát, sőt ezt az összefüggést mintha saját maga teremtené meg, ahelyett hogy a valóságban ténylegesen létező kölcsönhatásként ábrázolná. Pedig a nagy olasz rendező legfeljebb csak halmozta az aberrációkat, szemléltetésükben – főleg mai szemmel nézve, a későbbi nazisploitation produkciók tükrében – inkább visszafogottnak mondható. 


Természetesen nem csak olasz filmek készítették elő az irányzat előretörését. Helmut Käutner Des Teufels General (1955) és Werner Klingler Lebensborn (1961) című háborús drámája – mindkettő az NSZK-ban készült – szintén a nácizmus témáját párosítja a szexualitással. A Des Teufels General főszereplője (Curd Jürgens megformálásában) a Luftwaffe köztiszteletben álló tábornokából válik a Gestapo foglyává, mivel embersége erősebb a rendszer iránti elkötelezettségénél. A Lebensborn (1961) főszereplői tizenéves árja lányok, akiket arra a célra gyűjtenek egybe a „szerelemtáborok”-ban, hogy szintén árja hazafiakkal párosodjanak, és ily módon járuljanak hozzá a német faj megtisztulásához. Kedvező kritikákat kapott Sidney Lumet A zálogos (1964) című amerikai drámája, melynek egyik flashback jelenetében egy meztelen nő látható mint szexuális rabszolga egy náci bordélyban. Visszatérve az olaszokhoz, a Nelle pieghe della carne (1970, Sergio Bergonzelli) című giallo is tartalmaz olyan flashbacket, amely vonzó meztelen nőket mutat, amint egy gázkamra felé menetelnek. A kereskedelmi célzatú nazisploitation filmek nyitányát azonban egyértelműen az amerikai Love Camp 7 (1969, R. L. Frost) jelentette, amely egyúttal egy másik alműfaj, a női börtönökben játszódó produkciók előfutárának is tekinthető. Ebben az opuszban már megjelennek az irányzat visszatérő típusfigurái: perverz és kegyetlen parancsnok, szadista őrök, akik kihasználják a foglyok kiszolgáltatottságát saját aberrált vágyaik kielégítésére, leszbikus orvosnő (vagy beteges szexuális fantáziájú doktor), jóindulatú német, aki segíteni próbál (és akiből gyakran áldozat válik).


Ilsa, a vadon szülötte
Akármilyen furcsán hangzik is, a tipikusan „euroszemét”-nek tartott nazisploitation két legnagyobb sikere nem Európában, hanem a tengerentúlon készült. A Love Camp 7 (1969) amerikai produkció volt, az Ilsa: She Wolf of the SS (1975) pedig kanadai. Mindkét opusz producere David Frank Friedman. Az Ilsa ötleteit (mondjuk inkább így: sablonjait) később számos hasonló témájú alkotás átvette. S bár a címszereplő meghal a film végén, a nagy sikernek köszönhetően feltámasztották: a folytatásokban Ilsa előbb egy arab sejk háremében, majd egy szibériai fogolytáborban fejti ki áldásosnak nem igazán nevezhető tevékenységét. (Készült egy nem hivatalos folytatás is, amely egy latin-amerikai börtönben játszódik.) A széria népszerűsége jelentős részben a főszereplőnek, Dyanne Thorne-nak volt köszönhető, aki tulajdonképpen egy dominát formált meg. Kissé férfias megjelenéséhez hatalmas mellek, nőies idomok társultak, így a címszereplő egyszerre volt taszítóan maszkulin és érzékien nőies. Bulvárérdekesség, hogy a művésznő a való életben tökéletes ellentéte Ilsának: kedves és segítőkész, mellesleg zsidó származású a férje. Az Ilsa: She Wolf of the SS szörnyűségei részben valós tényeken alapultak: hipotermiával és nyomáskamrával kapcsolatos kísérleteket valóban végeztek a náci időkben. A forgatókönyvírói fantázia szüleménye azonban az a gyakorlatban szemléltetett teória, hogy a nők több fájdalmat képesek elviselni, mint a férfiak.


Ilsához hasonló női szörnyetegek jelentek meg az irányzat számos európai darabjában. Az olasz Malisa Longo például – aki kisebb szerepet kapott a Salon Kittyben – 1977-ben egy Helga és egy Elsa nevű aberrált náci nőt is eljátszott. A nazisploitation filmek egyik ismérve az is – a meztelenség, a szex és a kínzási jelenetek mellett –, hogy bennük a náci gonosztevők előbb-utóbb elnyerik méltó büntetésüket. A Lager SSadis Kastrat Kommandantur (1976) SS-tisztje például férfiasságát veszítette el, de ugyanígy jár a Le deportate della sezione speciale SS (1976) főgonosza is, aki egy zsidó lány iránt lobban szerelemre. A L'ultima orgia del III Reich (1977) náci szörnyetege megússza ugyan még a háború utáni felelősségre vonást is, ám végül az az áldozata végez vele, akit egykor testileg-lelkileg megkínzott a lágerben, és aki ennek ellenére mellette tanúskodott a bíróság előtt. A nazisploitation irányzatban külön alkategóriát képeznek azok az alkotások, amelyek speciális bordélyházakban játszódnak, bár ez a ház olykor egy láger (vagy abban egy barakk), netán egy vonat. Tulajdonképpen még ezeket a műveket is tovább kategorizálhatjuk aszerint, hogy a szerelmi örömöket nyújtó nők – derék honleányként – önként bocsátották-e áruba a testüket (Salon Kitty, Train spécial pour SS), vagy foglyokat kényszerítettek prostitúcióra (Liebes Lager, La svastica nel ventre)


Bizonyos rendezők (Sergio Garrone, Luigi Batzella, Bruno Mattei, Patrice Rhomm, Alain Payet) többször is áldoztak az irányzat oltárán, sőt megesett az is, hogy ugyanaz a stáb egyszerre két nazisploitation filmet forgatott. Bár ezekben a művekben esetenként néhány ismert másodvonalbeli színész is felbukkant, az irányzatnak inkább visszatérő arcai voltak, semmint igazán nagy sztárjai. Még a fentebb említett Dyanne Thorne sem nevezhető sztárnak, hiszen lényegében kompromittálta magát az Ilsa-filmekkel, és később nem kapott szerepet igényesebb produkciókban. A magyar mozikban az irányzat négy alapműve közül hármat mutattak be: az Elátkozottak négy, a Salon Kitty tizenhat, a Salò, avagy Szodoma 120 napja húsz évet késett. A kétes értékű nazisploitation opuszok többsége még a rendszerváltás után sem jutott el hozzánk, még VHS-en vagy DVD-n se. Az irányzat Nyugat-Európában az 1970-es évek végére kifulladt. 2008-ban Rob Zombie Werewolf Women of the SS címmel egy fals trailert forgatott a Grindhouse című szkeccsfilm részeként, Nicolas Cage és Udo Kier főszereplésével. Később úgy nyilatkozott, hogy kellő érdeklődés esetén ténylegesen is leforgatná a teljes filmet, mellyel a nazisploitation „klasszikus” alkotásainak hangulatát és eszköztárát szeretné felidézni az új évezred elvárásaihoz szabva. 


AZ ALAPMŰVEK 
* Elátkozottak (La caduta degli dei / Die Verdammten, 1969, olasz–nyugatnémet) 
Írta: Nicola Badalucco, Enrico Medioli és Luchino Visconti. Operatőr: Pasqualino De Santis és Armando Nannuzzi. Díszlet: Enzo Del Prato. Jelmez: Piero Tosi. Zene: Maurice Jarre. Vágó: Ruggero Mastroianni. Rendező: Luchino Visconti. Főszereplők: Dirk Bogarde (Friedrich Bruckmann), Ingrid Thulin (Sophie von Essenbeck), Helmut Berger (Martin von Essenbeck), Helmut Griem (Aschenbach), Renaud Verley (Günther von Essenbeck), Umberto Orsini (Herbert Thallman), René Koldehoff (Konstantin von Essenbeck), Albrecht Schönhals (Joachim von Essenbeck), Charlotte Rampling (Elisabeth Thallman), Florinda Bolkan (Olga). Gyártó: Ital-Noleggio Cinematografico, Praesidens, Pegaso Cinematografica, Eichberg-Film. Producer: Attilio D'Onofrio, Ever Haggiag, Alfred Levy és Pietro Notarianni. Bemutató: 1969. október 14. (Olaszország), 1973. november 1. (Magyarország). 


Németország, 1933. február 27. A Von Essenbeck família az idős családfő, Joachim születésnapját ünnepli. Mindenki izgatottan várja, az idős férfiú vajon kit nevez meg utódjául a hatalmas ipari konszern élére. A legesélyesebb az SA-tag Konstantin és a haladó gondolkodású Herbert. Vacsora közben érkezik a hír a Reichstag felgyújtásáról. A családtagok érdekeiknek megfelelően mondanak véleményt a megdöbbentő eseményről. Az est végén Joachim nem túl nagy lelkesedéssel bejelenti, hogy a politikai realitások figyelembevételével Konstantint nevezi ki utódjául. Herbert feldúltan távozik, a színlelt családi idill végleg eloszlik. Joachim menye, Sophie ráveszi a szeretőjét, Friedrichet a cselekvésre. Friedrich jóindulatot színlelve menekülésre buzdítja Herbertet, akinek letartóztatására SA-osztag érkezik a házba. A felbolydulást kihasználva Friedrich a Herberttől elvett revolverrel agyonlövi Joachimot. A gyilkosság átrendezi az erőviszonyokat. Joachim után ugyanis unokája, a beteges hajlamú Martin örököl, aki teljesen anyja, Sophie befolyása alatt áll, vagyis a konszern élére valójában Friedrich kerül. Konstantin nem nyugszik bele a vereségbe, és bosszút esküszik. Kegyetlen családi belharc veszi kezdetét, amelyben minden eszköz megengedett… 


„Egy olyan borzalmas család történetét akarom elmesélni, melyben minden bűn büntetlen marad” – nyilatkozta Luchino Visconti, amikor hozzálátott a forgatáshoz. Háromévi kutatómunka előzte meg az első csapót. Visconti német, olasz és francia archívumokban keresgélt, nagy arisztokrata családok és a fasizmus kapcsolatát vizsgálta. A forgatókönyvet Nicola Badalucco és Enrico Medioli társaságában saját maga írta. A főszerepeket eredetileg Vanessa Redgrave-nek és Marcello Mastroianninak szánta, de szóba került Maria Schell is. Általános volt az a vélemény, hogy a filmbeli Von Essenbeck-família valójában a Krupp-dinasztiát szimbolizálja, Visconti azonban cáfolta ezeket a feltételezéseket, noha a hasonlóságok tagadhatatlanok. A család belső történetének ábrázolásában szabad teret engedett a fantáziájának, a történelmi események bemutatásában viszont tökéletes hűségre törekedett. (Ami végül nem jött össze, mivel néhány ténybeli pontatlanság fedezhető fel a műben.) Elvárta, hogy színészei – még a statiszták is! – a fontosabb jelenetek felvétele előtt vele együtt tekintsék meg a náci korszak odaillő filmdokumentumait. Két hétig tartottak a hosszú kések éjszakájának felvételei, melyekre állítólag az eredeti helyszíneken került sor. Friedrich Bruckmann és Sophie von Essenbeck lényegében Macbeth és felesége modern megfelelői, de irodalmi példaként Thomas Mann A Buddenbrook-ház című regénye is említhető. Az eredeti német munkacím, a Götterdämmerung (Istenek alkonya) Richard Wagner egyik operájára utal, és Visconti filmjét a kritikusok szerint a Wagner-operák komor fenségessége jellemzi. Az Elátkozottak mindmáig a rendező egyik legvitatottabb alkotásának számít. Szakmai erényeit (atmoszférateremtés, színészvezetés) többnyire felsőfokon méltatták, annál hevesebben vitatták a film szüzséjét és mondanivalóját. Sokan úgy vélték, a rendezői prekoncepció súlyos torzulásokhoz vezetett, és azok az összefüggések, melyeket Visconti a fasizmus, a szexuális eltévelyedések és a polgárság viszonylatában felfedez, valójában túldimenzionáltak, sőt hamisak. 


* Az éjszakai portás (Il portiere di notte, 1974, olasz) 
Írta: Barbara Alberti, Amedeo Pagani, Italo Moscati és Liliana Cavani. Operatőr: Alfio Contini. Díszlet: Osvaldo Desideri. Jelmez: Piero Tosi. Zene: Daniele Paris. Vágó: Franco Arcalli. Rendező: Liliana Cavani. Főszereplők: Dirk Bogarde (Maximilian Theo Aldorfer), Charlotte Rampling (Lucia Atherton), Philippe Leroy (Klaus), Gabriele Ferzetti (Hans), Giuseppe Addobbati (Stumm), Isa Miranda (Stein grófnő), Nino Bignamini (Adolph), Marino Masé (Atherton). Gyártó: Ital-Noleggio Cinematografico, Lotar Film Productions. Producer: Esa De Simone és Robert Gordon Edwards. Bemutató: 1974. április 11. (Olaszország). 


Tizenkét év telt el a második világháború óta. Az egykori náci tiszt, Maximilian Theo Aldorfer éjszakai portásként dolgozik egy elegáns bécsi szállodában. A férfi diszkréten teljesíti a vendégek minden kívánságát, az öregedő grófnénak például fiatal férfiakat közvetít szexuális szolgáltatások céljából. Egy nap új vendég érkezik a hotelbe: Lucia Atherton, egy híres karmester felesége, aki férjét kísérte el egy vendégszereplésre. Theo és Lucia felismerik egymást: az asszony fogoly volt abban a koncentrációs táborban, ahol a férfi volt az egyik felügyelő. Különös, szadomazochisztikus viszony fűzte őket egymáshoz. Az újbóli találkozás felébreszti a régi emlékeket, ám Lucia nem leplezi le Theót, hanem folytatja vele az egykori viszonyt, ami miatt még a férjét is elhagyja. Theo egykori bajtársai veszélyesnek érzik a helyzetet, és rá akarják venni a férfit, hogy végezzen a nővel… 


Az 1970-es évek egyik leghírhedtebb botrányfilmje Liliana Cavani, Barbara Alberti és Amedeo Pagani közös történetéből készült, melyhez egy valódi holokauszt-túlélővel folytatott beszélgetések szolgáltatták a kiindulási alapot. A női főszerepre Cavani Romy Schneidert választotta, aki azonban éppúgy visszautasította a felkérést, mint Mia Farrow és Dominique Sanda. A rendezőnő végül Visconti Elátkozottakjának két fontos szereplőjét, Dirk Bogarde-ot és Charlotte Ramplinget szerződtette. Az éjszakai portás a bemutatót követően heves vitákat váltott ki, és a mű megítélése mind a mai napig szélsőséges. Vehemensebb ítészek egyenesen a holokauszt megszentségtelenítésével vádolták meg a rendezőnőt, mondván, hogy Cavani utat nyitott a téma provokatív, sőt kegyeletsértő feldolgozásai előtt, holott alkotása nem más, mint „esztétikusan csomagolt szemét”. Kevésbé heves vérmérsékletű kritikusok azon meggyőződésüknek adtak hangot, hogy Cavani elmossa a határokat bűnős és áldozat között, sőt utóbbit lényegében bűnrészesnek állítja be. Természetesen nem hiányoztak azok a vélemények sem, hogy a nagy tehetségű rendezőnő bagatellizálja a fasizmust azáltal, hogy az erotika szintjén tárgyalja, és valamiféle erotikus perverziónak ábrázolja. Szép számmal akadtak olyanok is, akik dicsérték Cavani bátorságát és azt, hogy filmjével kiszélesítette az alkotói szabadságjogok határait, bebizonyítva, hogy a művészet számára létezhetnek kényes témák, tabutémák azonban nem. Az éjszakai portás hatása idővel a popkultúrába is beszivárgott. Az a jelenet, amelyben Charlotte Rampling félmeztelenül, katonatiszti sapkában énekel a nácik előtt, kultikus képsorrá vált, Madonna is utalt rá a Justify My Love című slágere klipjében. 


* Salò, avagy Szodoma 120 napja (Salò o le 120 giornate di Sodoma / Salò ou les 120 journées de Sodome, 1975, olasz–francia) 
De Sade márki Szodoma 120 napja című regényéből a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Pier Paolo Pasolini. Társ-forgatókönyvírók: Sergio Citti és Pupi Avati. Operatőr: Tonino Delli Colli. Zenei konzultáns: Ennio Morricone. Díszlet: Dante Ferretti és Osvaldo Desideri. Jelmez: Danilo Donati. Vágó: Nino Baragli, Enzo Ocone és Tatiana Casini Morigi. Szereplők: Paolo Bonacelli (Herceg), Giorgio Cataldi (Püspök), Uberto Paolo Quintavalle (Bíró), Aldo Valletti (Elnök), Caterina Boratto (Castelli asszony), Elsa De Giorgi (Maggi asszony), Hélène Surgère (Vaccari asszony), Sonia Saviange (Zongorista), Guido Galletti, Efisio Etzi, Rinaldo Missaglia, Giuseppe Patruno (testőrök), Tatiana Mogilansky, Susanna Radaelli, Giuliana Orlandi, Liana Acquaviva (lányok/feleségek), Sergio Fascetti, Bruno Musso, Antonio Orlando, Claudio Cicchetti, Franco Merli, Umberto Chessari, Lamberto Book, Gaspare Di Jenno (fiú áldozatok), Giuliana Melis, Faridah Malik, Graziella Aniceto, Renata Moar, Dorit Henke, Benedetta Gaetani, Olga Andreis, Antiniska Nemour (lány áldozatok), Claudio Troccoli, Fabrizio Menichini, Maurizio Valaguzza, Ezio Manni (kollaboráns katonák), Ines Pellegrini (cselédlány). Producer: Alberto Grimaldi, Antonio Girasante és Alberto De Stefanis. Gyártó: PEA, Les Productions Artistes Associés. Bemutató: 1975. november 22. Magyarországi bemutató: 1988. szeptember 24. (Filmmúzeum, Pasolini-életműsorozat), 1995. március 8. (mozipremier). 


A fasiszta olasz Salòi Köztársaság rémuralmának idején járunk. Az államhatalmat szimbolizáló négy úr (Elnök, Herceg, Kegyelmes Úr, Püspök) fiatal fiúkat és lányokat raboltat el, akikkel egy gyönyörű kastélyba vonulnak vissza. Velük tartanak fegyveres kísérőik is. A kastélyban négy kiöregedett prostituált fogadja őket, akik esténként előre meghatározott tematika szerinti mesékkel szórakoztatják az urakat és a foglyokat. Az Elnök, a Herceg, a Kegyelmes Úr és a Püspök egyre szélsőségesebb szexuális játékokba kényszerítik a fiatalokat, majd a vér témaköréhez kapcsolódva szinte mindegyiküket válogatott módszerekkel megkínozzák és megölik. 


De Sade márki hírhedt regényét eredetileg a decamerotico jegyében akarták filmre vinni, ám rövidesen kiderült, hogy Boccaccio reneszánsz életörömöt árasztó stílusa összeegyeztethetetlen a szadizmus névadójának sötét és erőszakos világával. A projekt gondozói Sergio Cittinek ajánlották fel a forgatókönyvet. Citti kikérte barátja, Pasolini tanácsait. A közös forgatókönyvírás – melyben Pupi Avati is részt vett – első nekifutásra kudarccal zárult, mert Citti meghátrált a számára túl nehéz anyagtól, ráadásul a gyártó cég is tönkrement. Két évvel később Pasolini újra elővette a szkriptet, átdolgozta, és hozzálátott a forgatáshoz. Az áldozatok szerepére túlnyomórészt amatőröket választott. A munka a nyilvánosság szinte teljes kizárásával zajlott, emiatt számos legenda terjedt el arról, hogy pontosan miféle megpróbáltatásokat kellett elszenvedniük a fiatal amatőr színészeknek. Pasolini nem érte meg a premiert, melyre halála után három héttel került sor Párizsban. A film mindmáig megosztja a közönséget: korszakos remekműnek és beteges agyszüleménynek egyaránt kikiáltották. Számos országban közel négy évtizeddel az ősbemutató után sem engedélyezett a Salò forgalmazása. 


* Salon Kitty (Salon Kitty / Doppelspiel / Madame Kitty, 1976, olasz–nyugatnémet–francia) 
Írta: Peter Norden, Maria Pia Fusco, Ennio De Concini, Antonio Colantuoni, Tinto Brass és Louise Vincent. Operatőr: Silvano Ippoliti. Díszlet: Ken Adam. Jelmez: Jost Jakob és Ugo Pericoli. Zene: Fiorenzo Carpi. Vágó: Tinto Brass. Rendező: Tinto Brass. Főszereplők: Ingrid Thulin (Kitty Kellermann), Helmut Berger (Helmut Wallenberg), Teresa Ann Savoy (Margherita), John Steiner (Biondo), Sara Sperati (Helga), Tina Aumont (Herta Wallenberg), John Ireland (Cliff), Stefano Satta Flores (Dino), Bekim Fehmiu (Hans Reiter), Maria Michi (Hilde), Rosemarie Lindt (Susan), Paola Senatore (Marika), Dan van Husen (Rauss). Gyártó: Coralta Cinematografica, Cinema Seven Film, Les Productions Fox Europa. Producer: Ermanno Donati és Giulio Sbarigia. Bemutató: 1976. március 2. (Olaszország), 1992. március 6. (Magyarország). 


A náci Németországban vagyunk, a negyvenes évek elején. Kitty Kellermann népszerű bordélyházat üzemeltet, melyet előkelő vendégek látogatnak, ám egy magas rangú SS-tiszt, Helmut Wallenberg bezárással fenyegeti meg a műintézményt. Frau Kellermann számára egyetlen kiút kínálkozik: elfogadja Wallenberg ajánlatát, és átalakítja a bordélyt. Az új örömlányokat kizárólag derék és megbízható náci honleányokból válogatják, az új vendégkört pedig a katonatisztek jelentik. A Kitty szalon igazi célja azonban nem a háborúban megfáradt katonák szórakoztatása, hanem a Führerhez való hűségük feltérképezése. Wallenberg ugyanis tisztában van azzal, hogy a férfiak nyelve könnyebben megered egy-egy érzéki pásztoróra alkalmával, vagyis a bordély szobáinak lehallgatása által pontos képet kaphat a német vezérkar harci moráljáról. Frau Kellermann-nak sejtelme sincs arról, hogy intézménye falai között valójában mi zajlik, így arról sem tud, hogy bizonyos vendégek azért maradnak el, mert kivégezték őket a kuplerájban ejtett meggondolatlan szavaik miatt. A rideg Wallenberg szívét megdobogtatja az egyik öntudatos náci prosti, Margherita, aki viszont a délceg Hans Reiterbe szeret bele. Hans viszonozza a lány érzelmeit, és szerelmi légyottjaik alkalmával őszintén elmondja neki, hogy nem bízik a végső győzelemben… 


A Kitty-szalon valóban létezett, és tényleg ugyanazzal a céllal hozták létre, ahogyan a filmben is látjuk, történetétől azonban az alkotók számos ponton eltértek. Az eredeti forgatókönyv Peter Norden Salon Kitty című könyve alapján készült. Giuseppe Patroni Griffi és Sidney Lumet után Tinto Brass is visszautasította, hogy megrendezze a filmet. Később meggondolta magát, mert magát az alapötletet jónak tartotta. Felhívta a producert, és azt mondta, vállalja a rendezést, amennyiben szabadkezet kap a szkript átírásához. A Salon Kittyvel azt kívánta bemutatni, hogyan működik a tökéletes (náci) államhatalom, hogyan manipulálja alattvalóit, és hogyan furakodik be legintimebb szférájukba. A főszerepekre sikerült megnyernie az Elátkozottak anya-fiú párosát, Ingrid Thulint és Helmut Bergert. Cliff szerepére Richard Crennát szerződtették, aki ismeretlen okokból nem fejezte be a munkát, ezért a figurát végül John Ireland személyesítette meg. A történetben eredetileg szerepelt volna egy magyar grófné is, a szerepre kiszemelt Brigitte Skay azonban nem vállalta a vetkőzést. Nem kerestek helyette senkit, inkább kihagyták a figurát. A cenzúra számos országban csak jelentős csonkításokkal engedélyezte a Salon Kittyt. Főleg akkor csattogott a cenzorok ollója, amikor férfi hímtag jelent meg a vásznon, de kivágattak olyan képsorokat is, melyek szimbolikus jelentésükkel tágabb értelmezési tartományba helyezték volna a filmet. A rendezői változat az új évezredben DVD-n jelent meg először. 


A LEGHÍRHEDTEBB PRODUKCIÓK 
* Love Camp 7 (1969, USA) 
Rendező: R. L. Frost (Lee Frost). Főszereplők: R. W. Cresse, Maria Lease, Kathy Williams, Bruce Kemp 

A brit titkosszolgálat két női tisztje önként vállalkozik arra a küldetésre, hogy fogolyként bejussanak egy náci koncentrációs táborba, és ott fontos információkat szerezzenek meg az egyik rabtól, egy tudóstól. A láger női fogvatartottjaival a német tisztek megalázó módon bánnak: mindennaposak a kínzások és a nemi erőszak. A két tiszt értesül arról, hogy a tudóst elkülönítve őrzik, így külön tervet kell kieszelniük a kapcsolatteremtésre… 

A reklámanyagok szerint a film megtörtént eseményeken alapul, de a történészeknek nincs tudomásuk hasonló akcióról. A Love Camp 7 mindazonáltal kiemelt jelentőséggel bír a filmipar történetében: elindította a nazisploitation filmek és a női börtönökben játszódó exploitation alkotások divatját, ámbár arról megoszlanak a vélemények, hogy ezekben a műfajokban valóban a legelső fecske volt-e. A maga idejében több országban betiltották vagy csak cenzúrázva engedték a vetítését. A brit cenzorok még 2002-ben is megtagadták a bemutatási engedélyt a filmtől arra való hivatkozással, hogy a Love Camp 7 kizárólagos célja a legalantasabb ösztönök felkeltése, és mivel az opuszt teljes egészében áthatja a szexuális erőszak, a vágásokat sem tartják elfogadható alternatívának. A mű az Egyesült Királyságban továbbra is a nemkívánatos „videoszemét” kategóriában található. 


* The Cut-Throats (1969, USA) 
Rendező: John Hayes. Főszereplők: Jay Scott, E. J. Walsh, William Guhl, Joanne Douglas 

A második világháború végnapjait éljük. Hat szövetséges katona megtámad egy náci bázist, hogy fontos katonai terveket szerezzen meg. A németeket lemészárolják ugyan, ám két váratlan tényező komoly változást hoz a terveikbe: egyrészt az erődben örömlányokat találnak, akik látszólag bármire hajlandók, hogy mentsék az életüket, másrészt előkerülnek a nácik által összeharácsolt értéktárgyak is… 

Ember el nem hinné a The Cut-Throats láttán, hogy rendezője tíz évvel korábban még Oscar-esélyes volt a The Kiss című rövidfilmjével. Bár a The Cut-Throats elvileg a hitleri Németországban játszódik, valójában ordít róla, hogy az Egyesült Államokban forgatták. A forgatókönyvvel se sokat bajlódtak, nem is beszélve a díszletekről és a jelmezekről. Egy cinikus kritikus szerint az alkotók célja csupán az volt, hogy minél több csöcsöt és segget mutassanak, és ezen a téren derekasan ki is tettek magukért. A náci tábornok titkárnőjének szerepében a svéd Uschi Digard látható, akit a gigászi keblek rajongója, Russ Meyer fedezett fel. 


* Eine Armee Gretchen (1973, svájci)
Rendező: Erwin C. Dietrich. Főszereplők: Elisabeth Felchner, Karin Heske, Renate Kasche, Carl Möhner 

A második világháború utolsó napjaiban Németország egész területéről női önkéntesek jelentkeznek arra a hazafias szolgálatra, hogy a bátor náci katonákat szórakoztassák a frontvonalak mögött, és ily módon növeljék a harci kedvüket. A küldetés azonban egyáltalán nem olyan veszélytelen, mint amilyennek első hallásra tűnik, hiszen közeleg a bosszúszomjas szovjet haderő. A derék honleányokról hamar kiderül, hogy nemcsak az ágyban, hanem a lövészárkokban is keményen megmarkolják a bajtársak fegyverét… 

Erwin C. Dietrich az 1970-es évek egyik legszorgosabb szexfilmiparosa volt, aki gyakran együttműködött spanyol kollégájával, Jess Francóval. Termékenységére jellemző, hogy évente négy-öt filmet is rendezett, aktivitása azonban érthető módon nem állt egyenes arányban alkotásai művészi színvonalával. Jelen műve annyiban különbözik a nazisploitation filmek fő csapásirányától, hogy nem jellemző rá sem az erőszak, sem az aberráció, és nem sugallja azt sem, hogy az összes német egyben embertelen náci is. Mint Dietrich minden szexfilmjében, a hangsúly ezúttal is a vaskos meztelenségen van, minden egyéb csupán körítés, amelyre nem is fordítottak túl sok figyelmet. 


* Ilsa: She Wolf of the SS (1975, kanadai) 
Rendező: Don Edmonds. Főszereplők: Dyanne Thorne, C. D. Lafleuer, Gregory Knoph, Tony Mumolo 

A nagy mellű, férfifaló Ilsa parancsnok egy náci lágerben, ahol szadista „tudományos” kísérletek zajlanak. Az embertelen eljárásokkal azt a tézist akarják igazolni, hogy a nők jobban elviselik a tartós fájdalmat, ezért a férfiaknál alkalmasabbak arra, hogy a hadseregben szolgáljanak. Az alkalmi szeretőit kasztráltató, vérszomjas és kegyetlen Ilsa már-már szerelmes lesz Wolfe-ba, egy amerikai fogolyba, mert csupán a férfi képes kielégíteni a nimfomániás nő féktelen szexuális étvágyát. Wolfe kivételezett helyzete az egyetlen lehetőség arra, hogy a rabok a siker esélyével fellázadjanak, és megszökjenek a haláltáborból…

David F. Friedman producer korábbi vállalkozása, a fentebb említett Love Camp 7 sikere nyomán döntött úgy (hat évvel később), hogy egy újabb hasonló témájú filmet is finanszírozni fog. Ilsa alakját Irma Grese, az egyik leghírhedtebb bergen-belseni és auschwitzi lágerőr, valamint Herta Oberheuser náci „doktornő” személye ihlette, ámbár a figura keresztnevét a buchenwaldi koncentrációs tábor parancsnokának feleségétől, Ilse Kochtól kölcsönözték. Don Edmonds mindössze kilenc nap alatt forgatta ezt a filmet, a stáb olykor napi 24 órában dolgozott. A feszített tempó miatt a jelenetek többségét csak egyszer vették fel. Bár az opuszt számos megalapozott kritika érte, általában az a vélemény alakult ki róla, hogy a haláltáborok szörnyűségeit illetően nem áll teljesen távol a realitásoktól. Ugyanez már nem mondható el a díszletekről és a jelmezekről. A címszereplőt alakító Dyanne Thorne német akcentusa egyenesen nevetséges, akárcsak a Wolfe-ot alakító színész gyenge szereplése. Az Ilsa: She Wolf of the SS a nazisploitation irányzat leghírhedtebb darabja lett. A kereskedelmi sikernek köszönhetően két hivatalos és egy nem hivatalos folytatás készült hozzá annak ellenére, hogy Ilsa az első rész végén meghalt. 


* Lager SSadis Kastrat Kommandantur (1976, olasz) 
Rendező: Sergio Garrone. Főszereplők: Mircha Carven, Paola Corazzi, Giorgio Cerioni, Giovanna Mainardi 

Közeleg a második világháború vége. Az egyik náci lágerben különös kísérletek folynak. Daliás náci katonák létesítenek szexuális kapcsolatot a női foglyokkal. A cél: kiválasztani a katonák közül a legpotensebbet, és eltávolítani a heréit. A becses szervre ugyanis a táborparancsnoknak van szüksége, kinek saját golyóit korábban egy orosz fogolynő leharapta… 

Valószínűleg a fenti tartalomismertető is sejtetni engedi, hogy ez a film – az alkotók akaratán kívül – már-már fekete komédia, és nem tipikus nazisploitation alkotás. A mosolyt fakasztó alapötlet mellé amatőr kivitelezés társul, különös tekintettel a jelmezekre és a színészi játékra. Mindazonáltal az opuszt számos országban betiltották, az Egyesült Királyságban például a leghírhedtebb filmeket tartalmazó „videoszemét” kategóriába sorolták, és hosszú évekig nem kapott bemutatási engedélyt. Egyes vélemények szerint a felhördülésre elsősorban a reklámplakát adott okot, melyen egy félmeztelen nő látható fejjel lefelé lógatva, mintha egy megfordított kereszt lenne. Többen hangot adtak abbéli véleményüknek, hogy a film végső soron korántsem olyan erőszakos és beteges, mint amennyire a híre (és tartalom-összefoglalója) alapján gondolnánk. Ennek ellenére a Lager SSadis Kastrat Kommandantur mind a mai napig az a nazisploitation film, amely ellen a legkitartóbban tiltakoznak a filmesztéták és mindazok, akik a holokauszt áldozatainak megsértését látják ezekben a produkciókban. 


* Le deportate della sezione speciale SS (1976, olasz)
Rendező: Alex Berger (Rino Di Silvestro). Főszereplők: John Steiner, Lina Polito, Erna Schurer, Sara Sperati, Rik Battaglia 

A nácik által megszállt országokból számos fiatal nőt egy különleges fogolytáborba szállítanak. A szadista parancsnok a nőket a tábor leszbikus őrei és a perverz fantáziájú katonák szexuális szórakoztatására használja. Úgy tűnik, a fogvatartottak számára nincs menekülés ebből a pokolból…

Rino Di Silvestro 12 esztendős rendezői pályafutása alatt nyolc filmet forgatott. Ezek mindegyike az erőszak és a szex kombinációjára épülő, kis költségvetésű produkció. Mint „szellemíró” állítólag körülbelül 200 forgatókönyvet írt. Jelen alkotásának főszereplője, a brit John Steiner az olasz B-filmek kultszínésze volt az 1970-es, 1980-as években. Az általa játszott Erner parancsnok egyfajta – feltehetően akaratlan – paródiája annak a náci tisztnek, akit a Salon Kittyben személyesített meg. 


* Liebes Lager (1976, olasz) 
Rendező: Vincent Thomas (Lorenzo Gicca Palli). Főszereplők: Karl Koenig, Red Ascott, Ronny Coster, Luciano Pigozzi, Kieran Canter 

Az egyik náci fogolytábor valójában bordélyként működik, ahol az SS-katonák legbetegesebb vágyait elégítik ki. A megalázott rabok azonban bosszút állnak kínzóikon, amikor megérkeznek a felszabadító szövetséges csapatok… 

Mértéktartó vélemények szerint a Liebes Lager annyira rossz, hogy mindenkinek látnia kéne. Ez volt az inkább forgatókönyvíróként aktív Lorenzo Gicca Palli ötödik és egyben utolsó rendezése. A négy főszereplőből hárman semmilyen más filmben nem játszottak. Luciano Pigozzit „az olasz Peter Lorre”-ként emlegették, aki barátja, Antonio Margheriti kultrendező 17 (!) filmjében szerepelt. Igen gyakran használta az Alan Collins álnevet, ámbár a Liebes Lagert saját neve alatt vállalta. Kieran Canternek ez volt a legelső filmje, később több pornóban is felbukkant. 


* SS Lager 5: L'inferno delle donne (1976, olasz) 
Rendező: Sergio Garrone. Főszereplők: Paola Corazzi, Rita Manna, Giorgio Cerioni, Serafino Profumo 

Az időpont ismét a második világháború végnapjai, a helyszín az ötös számú láger. Az itt fogva tartott nők egyszerre szexuális rabszolgák és kísérleti alanyok a náci doktorok számára, akik az égési sebek lehetséges gyógymódjait kutatják. Elvetemült nácikról lévén szó, előbb persze tesznek arról, hogy ezek a sebek minél kegyetlenebb módokon létrejöjjenek. Vajon a foglyok kitartanak-e addig, amíg megérkezik a Vörös Hadsereg? 

Sergio Garrone nem zavartatta magát korábbi műve, a Lager SSadis Kastrat Kommandantur botrányos fogadtatása miatt, és még egy filmet szentelt a náci témának. Ám amíg az előző opusz helyenként már-már komikus hatást keltett, addig az SS Lager 5 már egyértelműen a szexuális erőszakra és a kínzásokra helyezte a hangsúlyt. Látható például nyelv és körmök kitépése, hasfal felhasítása, nemi erőszak és más hasonló szörnyűségek, amelyek a magánéletben remélhetően jámbor forgatókönyvírók (a háromból az egyik maga Garrone volt) eszébe jutottak. A békésebb pillanatokban zuhany- és orgiajelenetekben gyönyörködhetünk, sokak szerint azonban a filmet ez sem menti meg az unalomtól. 


* La svastica nel ventre (1977, olasz) 
Rendező: William Hawkins (Mario Caiano). Főszereplők: Sirpa Lane, Giancarlo Sisti, Roberto Posse, Gianfilippo Carcano 

Hannah, a zsidó lány és a Klaus, az árja német tiszt szerelmesek egymásba. A férfit elszólítják hazafias kötelességei, a lányt pedig egy koncentrációs táborba hurcolják, ahol az SS-katonák brutálisan megerőszakolják. Ezt követően a láger bordélyrészlegébe kerül, a náci hazafiak szexuális igényeit kell kielégítenie. Itt maga a parancsnok figyel fel rá, és saját személyes szeretőjévé teszi. Közben Klaus megpróbálja megmenteni kedvesét, ám amikor erre lehetőség nyílna, Hannah úgy dönt, inkább visszatér a bordélyba, hogy leszámoljon a parancsnokkal… 

A La svastica nel ventre drámai hangvétele mellett arról nevezetes, hogy hard pornó képsorok is láthatók benne. A női főszerepet alakító finn Sirpa Lane-t (eredeti neve: Sirpa Salo) az erotikus produkcióiról ismert fotós, David Hamilton fedezte fel. A sztárjelölt egyik filmjét Roger Vadim rendezte, aki úgy gondolta, pártfogoltjából lesz majd az új Brigitte Bardot. (Tévedett.) Sirpa leghírhedtebb szereplése Walerian Borowczyk A bestia (1975) című filmjében látható, melyben egy medveszerű szörny üldözi az erdőben, a szexuális erőszak azonban váratlan fordulatot vesz. A színésznő 47 éves korában AIDS-ben elhunyt. A La svastica nel ventre egyik epizodistája Gloria Piedimonte, aki táncosnőként tűnt fel az olasz tévében, és a hetvenes évek végén néhány dala (Uno, Chi sei) említésre méltó sikert aratott az európai diszkókban. Egy másik epizódszerepet Pasolini Salòjának egyik fiatal színésznője, Renata Moar alakított. 


* Casa privata per le SS (1977, olasz) 
Rendező: Jordan B. Matthews (Bruno Mattei). Főszereplők: Gabriele Carrara, Marina Daunia, Macha Magall, Vassili Karis 

Hans Schellenberg SS-tábornok parancsot kap a felettesétől, hogy szervezzen egy bordélyházat azzal a céllal, hogy a magas rangú katonatiszt vendégek lehallgatása által időben felderítsék a Führer elleni összeesküvéseket. Régi igazság ugyanis, hogy az ágyban megoldódik a felajzott férfiak nyelve, és olyasmit is kifecsegnek, amiről saját érdekükben jobb lenne hallgatniuk. Schellenberg vállalkozásának három erős oszlopa: Frau Inge, Madame Eva és Jürgen professzor. A professzor feladata felkészíteni a bordélyban dolgozó örömlányokat a kuncsaftok legperverzebb kívánságainak kielégítésére. Eleinte minden a tervek szerint halad, mígnem Frau Inge féltékeny lesz Madame Evára, mert Schellenberg a riválisát tünteti ki a figyelmével. A hiúságában megsértett nő bosszút esküszik a pár ellen… 

Alighanem ebből a tartalom-összefoglalóból is kiderül, hogy Bruno Mattei alkotása egyfajta remake-je a Salon Kittynek: még a statisztéria is részben azonos. A költségvetésben azonban jelentősebb volt a különbség, ezért Matteinél még a főszerepeket is kevésbé ismert színészek játszották. Az abortuszjelenetet a fentebb említett Eine Armee Gretchenből vették át. A Casa privata per le SS a maga idejében elég rossz kritikákat kapott, később azonban átértékelték, és ma már a nazisploitation egyik kultikus alkotásának tartják. Mattei szerint ez az egyik legbrutálisabb filmje. Mellesleg ezzel párhuzamosan, javarészt ugyanezzel a stábbal egy másik nazisploitationt is forgatott, melyről kicsit lentebb esik szó. 


* Kaput Lager – Gli ultimi giorni delle SS (1977, olasz) 
Rendező: Ivan Kathansky (Luigi Batzella). Főszereplők: Richard Harrison, Lea Lander, Isarco Ravaioli, Agnese Kalpagos 

Egy amerikai őrnagy a németek fogságába esik, akik hadifogolytáborba hurcolják. A láger parancsnoka, a szadista náci tiszt örömét leli a foglyok kínzásában és a helyi nők megkorbácsolásában. Az őrnagy merész szökési tervet forgat a fejében, és túszként a tábor érzéki orvosnőjét akarja magával vinni… 

Ahogy egy on-line kritikus kárörvendően megjegyezte a film láttán: nem csoda, hogy a németek elvesztették a háborút, mert csak a szexen, a pián és a kínzásokon járt az eszük. Ivan Kathansky szuperalacsony költségvetésű alkotását ugyanabban a díszletben forgatták, mint a Lager SSadis Kastrat Kommandanturt. Akárcsak Mattei, Kathansky is egyszerre két nazisploitationt forgatott: a La bestia in calore is hamarosan sorra kerül. 


* L'ultima orgia del III Reich (1977, olasz) 
Rendező: Cesare Canevari. Főszereplők: Marc Loud, Daniela Levy, Maristella Greco, Antiniska Nemour 

Az egykori haláltábor romjai között véletlenül találkozik Lise, a volt fogoly és Conrad, a láger exparancsnoka. Különös, szadomazochisztikus viszony fűzi őket egymáshoz: Conrad annak idején a legszörnyűbb dolgokat művelte, hogy megtörje Lise ellenállását, aki mindenáron túl akarta élni a borzalmakat. A háború után épp az ő vallomásának köszönhetően menekült meg a férfi a felelősségre vonástól. Az újbóli találkozás mindkettőjükben felébreszti a múlt emlékeit… 

A L'ultima orgia del III Reich a nazisploitation irányzat egyik leghírhedtebb darabja, számos országban betiltották a forgalmazását, vagy csak megvágva engedélyezték. Ugyanakkor általánosnak mondható az a vélemény, hogy a műfaj egyik igényesebb darabjáról van szó, amely nemcsak a meztelenséget és az erőszakot hangsúlyozza, hanem gondot fordít a történetre és a lélektani motívumok érzékeltetésére is. Alaphelyzete Az éjszakai portást idézi, néhány jelenete pedig a Salon Kittyt. Daniela Levy a Matia Bazar olasz popegyüttes táncosaként kezdte karrierjét. Filmszínésznőként kezdetben erotikus színezetű szerepeket kapott. Igazi népszerűségét a tévének köszönheti. 2001 óta a UNICEF jószolgálati nagykövete, és aktív közéleti tevékenységet folytat. Állítólag nem szívesen beszél erről a filmjéről. Az egyik epizódszereplő, Antiniska Nemour Pasolini Salòjának egyik áldozatát alakította. 


* KZ9 – Lager di Sterminio (1977, olasz) 
Rendező: Bruno Mattei. Főszereplők: Ivano Staccioli, Ria De Simone, Nello Riviè, Gabriele Carrara

1943-at írunk. A KZ9-es táborba új foglyok érkeznek, akik rövidesen alanyai lesznek az ott folyó borzalmas kísérleteknek. Itt tesztelik például a különféle mérges gázok hatását, szervátültetéseket végeznek, homoszexuális férfiakat próbálnak „kigyógyítani” hajlamaikból, és még sok minden más. Mondani sem kell, hogy vannak néhányan, akik mindenre hajlandók, hogy elkerüljék a rájuk váró borzalmakat…

Mattei második nazisploitationje alaposan megosztotta a kritikusokat és a közönséget. Egyesek a direktor legjobb alkotásának tartják, mások a legrosszabbnak. A cenzúra körülbelül tízpercnyi jelenetet vágatott ki, amivel alaposan feldühítette a rendezőt. Mattei szerint a cenzorok sokkal elnézőbbek voltak a Casa privata per le SS című filmjével, amely szinte már paródia, de amint komolyan vette a témát ebben a művében, máris elbántak vele. 


* Le lunghe notti della Gestapo (1977, olasz) 
Rendező: Fabio De Agostini. Főszereplők: Ezio Miani, Fred Williams, Francesca Righini, Rosita Torosh 

Német nagyiparosok egy csoportja Hitler uralmának megdöntését tervezgeti. A kegyvesztett Werner von Uhland ezredest felettesei azzal bízzák meg, hogy derítse fel, kik lehetnek ezek az árulók. A lelkes tiszt hazafias érzelmű, érzéki honleányokat toboroz, hogy a szexualitás fegyverével próbálja beazonosítani a titkos összeesküvés résztvevőit… 

Fabio De Agostini filmje szintén a Salon Kitty ötletét variálja, vagyis a kegyetlenség helyett inkább a szex dominál benne. A forgatókönyv a műfajban megszokottnál nagyobb figyelmet szentelt a történelmi háttér hitelességére, talán azért is, mert alapjául egy (Bertha Uhland által írt) regény szolgált. Egyes vélemények szerint a Le lunghe notti della Gestapo ezért emelkedik ki a nazisploitation tucatdarabjai közül, míg mások szerint éppen emiatt okoz csalódást, mert nem azt nyújtja, ami ebben a műfajban elvárható lenne. Egy parányi szerepet az Olaszországba emigrált magyar színész, Tom Felleghy alakított. 


* La bestia in calore (1977, olasz) 
Rendező: Ivan Kathansky (Luigi Batzella). Főszereplők: Macha Magall, John Brawn, Kim Gatti, Xiros Papas 

A szép, de kegyetlen náci doktornő, Ellen Kratsch egy mutáns szörnyet alkot, amely félig ember, félig állat. A kreatúra szexéhségének kielégítésére a láger női rabjait használják, és ezeket a perverz aktusokat a katonák élénk érdeklődéssel figyelik. A raboknak egyéb tortúrákat is el kell szenvedniük: úgy a nőket, mint a férfiakat bármikor meztelenre vetkőztetik, verik, árammal sokkolják vagy megerőszakolják őket… 

Ellen Kratsch figuráját a korábban már említett Ilsa inspirálta. A mutáns szörnyeteget megszemélyesítő Salvatore Baccaro (1944–1984) eredetileg virágárusként dolgozott, amikor szokatlan külsejének köszönhetően felfigyeltek rá a filmesek. Testének torzulását akromegália okozta, emiatt Baccarót egy időben „a világ legrondább embere”-ként emlegették. 1971-től szívrohamban bekövetkezett haláláig számos olasz filmben játszott kisebb epizódszerepeket, többnyire torzszülötteket, szörnyetegeket. A La bestia in calore igen alacsony költségvetésből készült, minimalista díszletekkel, olcsó jelmezekkel és gagyi trükkökkel. Több jelenetét más filmekből emelték át. Számos országban betiltották, az Egyesült Királyságban mindmáig hivatalosan is „videoszemét”-nek számít, ezért nem kap bemutatási engedélyt. 


* Helga, la louve de Stilberg (1977, francia) 
Rendező: Alain Garnier (Patrice Rhomm). Főszereplők: Patrizia Gori, Malisa Longo, Richard Allan, Dominique Aveline 

A stilbergi női börtön parancsnoka, Helga szadista kegyetlenséggel kínozza a foglyokat, akiket leszbikus hajlamai kielégítésére is felhasznál. A börtönorvos szintén visszaél a rabok kiszolgáltatottságával. Az új fogoly, Elisabeth Vogel a doki és Helga érdeklődését egyaránt felkelti. A nő ellenállását azonban nem könnyű megtörni, hiszen kitartását és lázadó természetét édesapjától örökölte, aki igazi kemény katona…

Természetesen Helga is Ilsa köpönyegéből bújt elő, a történet helyszíne azonban nem a náci Németország, hanem egy meg nem nevezett, fasiszta berendezkedésű banánköztársaság. Ezért a Helga, la louve de Stilberg tulajdonképpen kakukktojás a nazisploitation filmek között. Malisa Longo akkoriban több erotikus filmben is játszott, náci témájúakban is, mint a Salon Kitty vagy a most következő Elsa Fräulein SS, melyet szintén Patrice Rhomm rendezett, mint a Helga-filmet, csak éppen számos álneve közül egy másikat használt. 


* Elsa Fräulein SS (1977, francia) 
Rendező: Mike Staar (Patrice Rhomm). Főszereplők: Malisa Longo, Olivier Mathot, Patrizia Gori, Pamela Stanford 

1943-at írunk. A német előrenyomulást megállították, és úgy tűnik, közeleg a náci rendszer bukása. Már a vezérkarban sem lehet megbízni, hiszen egyre többen gondolják azt, hogy a Führer bukására van szükség ahhoz, hogy rendszere fennmaradjon. A titkosszolgálat mindent elkövet, hogy azonosítsa Hitler belső ellenségeit. Ennek érdekében az illetékesek ravasz tervet eszelnek ki: bordélyt rendeznek be egy vonaton abban bízva, hogy az örömlányok karjaiban a legkeményebb katona nyelve is megered, és elárul olyasmit is, ami kulcsfontosságú a haza biztonsága szempontjából… 

Mint a leírásból is sejthető, a Salon Kitty újabb variációjáról van szó, amely a lentebb sorra kerülő Train spécial pour SS-t is szolgaian másolja. A kis költségvetésű produkció nem tipikus nazisploitation, csupán egy szimpla szexfilm, mivel mellőzi a perverz szex és a kínzások ábrázolását. Mint minden bukott film, ez is a legkülönbözőbb címeken fut, mint például: Fräulein Devil, Fräulein Kitty, Captive Women 4, Natsi-Elsa. Patrizia Gori és Malisa Longo ugyanolyan típusú figurákat játszanak, mint a Helga-filmben. 


* Train spécial pour SS (1977, francia) 
Rendező: James Gartner (Alain Payet). Főszereplők: Monica Swinn, Christine Aurel, Sandra Mozarowsky, Yolanda Ríos 

Ingrid Schüler énekesnő hűséges híve a náci rendszernek, ezért őt bízzák meg azzal a feladattal, hogy szervezzen egy megbízható honleányokból álló csoportot, és szálljon velük egy különleges vonatra. A különítmény feladata, hogy szexuális szolgáltatásokat nyújtson a háborúban megfáradt náci tiszteknek és a frontról hazatérő katonáknak. A háború már a vége felé közeleg, ezért a férfiak között egyre többen vannak, akik elvesztették a hitüket a Führerben. Vajon van még értelme leleplezni az árulókat, vagy Ingrid egysége jobban tenné, ha felkészülne a megszálló amerikai katonák szórakoztatására? 

Sokadik verzió a Salon Kitty alapötletéből. A stáb majdhogynem ugyanaz, mint az Elsa Fräulein SS esetében, sőt állítólag Gartner alias Payet is azonos Staar alias Rhomm-mal. A műfaj szerény költségvetésű egyéb darabjaihoz hasonlóan az akciójeleneteket ezúttal is más produkciókból emelték át. Az egyik női főszereplő, Sandra Mozarowsky bő fél évvel a premier után öngyilkos lett: kiugrott madridi lakása negyedik emeletéről. Húsz napig feküdt kómában, egy hónappal 19. születésnapja előtt halt meg. A Train spécial pour SS volt a legelső nazisploitation film (az Elátkozottakat nem számítva), amely hivatalosan is eljutott Magyarországra: a Hungarovideo adta ki VHS-en Hitler különleges vonata címmel az 1990-es évek elején. 


* Nathalie rescapée de l'enfer (1978, francia) 
Rendező: Alain Payet. Főszereplők: Patrizia Gori, Jacqueline Laurent, Jack Taylor, Jacques Marbeuf 

Nathalie, a gyönyörű amerikai orvosnő egy náci börtönbe kerül, amelyet egy kastélyban rendeztek be (à la Salò). A doktornő valójában titkos ügynök, és az a feladata, hogy a rabok között megtaláljon egy kolléganőt. Helga, a szadista SS-tiszt azonban személyes tulajdonának tekinti a foglyokat, és válogatott módszerekkel kínozza őket, hogy tökéletesen megtörje az ellenállásukat. A szépséges Nathalie-ra is ugyanez a sors várna, ám az egyik náci tiszt – akinek korábban megmentette az életét – beleszeret, a doktornő pedig a menekülés reményében viszonozza az érzelmeket… 

A női főszerepet alakító Patrizia Gori egyike volt a nazisploitation csillagocskáinak, és rajongói vélemények szerint úgy színésznőként, mint a vetkőzés szempontjából a Nathalie rescapée de l'enfer a legjobb filmje. Ami a vetkőzést illeti, a szexjelenetek javát Payet saját korábbi filmjéből, a rossz emlékű Train spécial pour SS-ből vette át. 


* Holocaust parte seconda: i ricordi, i deliri, la vendetta (1980, olasz) 
Rendező: Angel Jonathan (Angelo Pannacciò). Főszereplők: William Berger, Tina Aumont, Elisabeth Tulin, Kai Fischer 

Évtizedekkel a náci lágerek szörnyűségei után egy zsidó aktivistákból álló kommandó különleges megbízást teljesít: feladata felkutatni és végezni azokkal a szadista doktorokkal és katonákkal, akik részt vettek a holokauszt borzalmaiban, és valahogy megúszták a felelősségre vonást… 

E film esetében majdhogynem szó szerint érthetjük a magyar közmondást: „Amikor a hóhért akasztják”. A zsidó bosszú motívuma már a L'ultima orgia del III Reich alternatív befejezésében is felbukkant, de a film végül máshogy fejeződött be, talán azért, hogy elkerüljék az esetleges erkölcsi vonatkozású vitákat. Az 1972-es müncheni olimpiai mészárlást követő izraeli bosszú, majd az entebbe-i repülőgép-eltérítést követő sikeres túszmentő akció megnövelte a zsidó állam presztízsét, és talán ez is szerepet játszott abban, hogy ez a film holokauszt megtorlását választotta témájául. Az opuszt 1978-ban forgatták, de egybehangzó vélemények szerint olyan csapnivalóan sikerült, hogy csak két évvel később jelentették meg egy hasonló témájú olasz tévéfilm sikeréhez kapcsolódva, ámbár a címmel ellentétben nem annak folytatásáról van szó. 


NÁCI PORNÓ 
Miközben a nazisploitation filmek lassacskán eltűntek a hagyományos mozik műsoráról, a téma egyre nagyobb teret kapott a pornográf alkotásokban. Ezekben a művekben már nem volt szükség arra, hogy a készítők a művészet leghaloványabb látszatát keltsék, vagy a mondanivalóval bíbelődjenek. A hangsúly egyértelműen az explicit szexualitásra került, különös tekintettel a leszbikus szexre. Hogy a kínzások mekkora terjedelemben és mennyire realisztikusan elevenedtek meg, az függött attól is, hogy az ilyesmi mennyire illett a gyártó cég profiljához. A termésből két filmre érdemes kitérni. Az egyik a John Holmes és Seka nevével fémjelzett Prisoner of Paradise (1980), amely Nazi Love Island címmel is ismert. A bő másfél évtizedes pályafutása alatt 2250 (!!) filmben közreműködő Holmes hatalmas hímvesszőjének köszönhette hírnevét, noha a becses testrész pontos mérete nem ismeretes: a híradások 25 és 35 cm közötti értékeket adnak meg. A pornósztár híres alakítása volt Johnny Wadd, a magánnyomozó, akit több filmben is megszemélyesített. A Prisoner of Paradise is eredetileg a sorozat része lett volna Waikiki Wadd címmel. A forgatás azonban elakadt, a projektet ejtették, a témát átdolgozták, és a felvett anyag egy részének felhasználásával készült el a Prisoner of Paradise. A stáb Hawaii szigetén dolgozott. Holmes egy Joe Murray nevű amerikai tengerészt játszott, aki egy légitámadást követően egy lakatlannak tűnő szigetre kerül. A légitámadás képkockáit a tíz évvel korábbi Tora! Tora! Tora! (1970) című amerikai–japán koprodukciós filmből vették át, gyanítom, hogy engedély nélkül. A derék tengerész idővel megtapasztalja, hogy a sziget egyáltalán nem lakatlan. Egy őrült náci ezredes, Hans von Schlemel egy mini fogolytábort vezet, ahol amerikai nővérkéket tartanak fogva, hogy kínzás árán fontos stratégiai információkat tudjanak meg tőlük. (Stratégiai információkat ápolónőktől!!) Von Schlemel segítői két maszkulin domina, Ilsa (Seka, a pornólegenda) és Greta (Sue Carol). A kegyetlen nácik sorsát tulajdonképpen hűséges szövetségesük, a japán Suke (Jade Wong) pecsételi meg, mivel a hölgy azonnal átáll az amerikai tengerész oldalára, amint megpillantja Murray lélegzetelállító csodafegyverét. Mondani sem kéne, hogy a tengerész szexuális képességei persze a többi női szereplő számára sem maradnak rejtve. A végkifejlet mi más lehetne, mint a jók megmenekülése és a gonoszok megbűnhődése? Ugyanerre a kaptafára készült a Stalag 69 (1982) című pornófilm is. Ebben az Ilsa nevű náci bestiát a külsejében is Dyanne Thorne-ra emlékeztető Angelique Pettyjohn formálta meg. A történet szerint Észak-Afrikában a nácik kezére kerül három ejtőernyős szövetséges ügynök (két nő és egy férfi), akikből szexrabszolga válik. Kell-e mondani, hogy a történet végére minden jóra fordul? 


A náci téma természetesen felbukkant az erotikus és a pornográf irodalomban is: könyvek és képregények tucatnyi jelentek meg a nazisploitation filmekhez hasonló sztorikkal. Chris Davidson regénye, a Go Down, Aaron például a férfi homoszexualitást helyezte középpontba. A címszereplő Aaront a nácik kegyetlenül megkínozzák, és gázkamra várna rá, amely sorstól csak egyetlen módon szabadulhat meg: ha a náci katonák szexuális játékszerévé válik. A náci miliő olykor a melegpornókban is megjelent, bár viszonylag kevés olyan produkció született, amelynek ez lenne a kizárólagos témája. A termésből az Unspeakable (2007) érdemel némi figyelmet, mert bár értelemszerűen az explicit melegszex dominál benne, a cselekmény nem a kínzásokra és a szexuális megalázásra fókuszál, hanem bizonyos pszichológiai törekvéseket tükröz. A fiatal Stone (a tengerészgyalogosból melegpornósztárrá avanzsált Matt Majors alakítja) megszállottan kutatja az igazságszolgáltatás elől megszökött nácikat, hogy bíróság előtt feleljenek bűneikért. Besúgója értékes információkat ígér, szolgálataiért azonban nem pénzt kér. Hírét hallotta ugyanis, hogy Stone impozáns férfiassággal rendelkezik, és saját tapasztalatokat szeretne szerezni erre vonatkozóan. Az üzlet létrejön, és Stone Los Angelesben rátalál egy nácinak vélt, súlyos beteg férfira. Egyetemi hallgatónak adja ki magát, aki a negyvenes évek német gazdaságpolitikáját kutatja. Megismerkedik az öregúr unokájával, aki mit sem tud nagyapja múltjáról. A két fiatalemberben azonnal vonzalom ébred egymás iránt, amely olyannyira erős, hogy a macsó Stone még a passzív szexet is hajlandó kipróbálni új partnere kedvéért. Tekintettel az idős férfi halálos betegségére (és persze az unoka iránti vonzalmára) Stone megpróbálja rávenni a felettesét arra, hogy ejtsék az ügyet, főnöke azonban ragaszkodik ahhoz, hogy a felelősségre vonás elől senki ne mentesüljön. A fiatalember kénytelen alakoskodni szerelme előtt, hogy elnyerje a nagypapa bizalmát, és megtudja tőle az igazságot...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése