FENESTA CA LUCIVE

A Fenesta ca lucive egy nápolyi dal a XVII. századból. Eredete nem teljesen tisztázott. A szöveg forrásának általában a szicíliai Matteo di Ganci XVI. századból származó versét tartják, amelyet Carini báróné szomorú története ihletett. A dallamot gyakran tulajdonítják Vincenzo Bellininek (1801–1835). A dal egy fiatal férfiról szól, aki hosszabb idő után tér haza, és arról értesül, hogy szerelmese belehalt a távolléte miatti bánatba. A Fenesta ca lucive 1842-ben jelent meg először a Girard kiadónál, zeneszerzőként Guglielmo Cottrau (1797–1847), szövegíróként Giulio Genoino (1771–1856) nevét tüntették fel. 1854-ben Mariano Paolella jóvoltából a szöveg két versszakkal gyarapodott. Pier Paolo Pasolini már az 1950-es években foglalkozott a dal elemzésével, és több filmjében is felhasználta. Az Élet trilógiájának például a Fenesta ca lucive az egyik vezérmotívuma: a Dekameronban (1971) és a Canterbury mesékben (1972) ténylegesen elhangzik, Az Ezeregyéjszaka virágaiban (1974) pedig Aziz meséje a dal alapjául szolgáló történet motívumait használta fel. 

CARINI BÁRÓNÉ TÖRTÉNETE 

Az 1529-ben született Carini báróné leánykori neve: Laura Lanza. 1543. szeptember 21-én, mindössze tizennégy éves korában esküdött örök hűséget a tizenhat esztendős Don Vincenzo La Grua Talamancának. A báróné azzal vonult be az olasz történelembe, hogy férjes asszony létére 1563. december 4-én a Carini kastélyban található hálószobájában házasságtörésen érték Ludovico Vernagallóval. A párral állítólag a bősz atya, Cesare Lanza ott a helyszínen végzett. A legenda szerint Laura megérintette vérző mellkasát, majd a falnak dőlt, rajta hagyva véres tenyérnyomatát. A gyilkosság évfordulóin ez a tenyérnyomat állítólag mindig megjelenik. II. Fülöp spanyol királyhoz írt levelében az apa bevallotta a gyilkosságot. (A földrajzban igen, a történelemben kevésbé járatosak kedvéért: Carini Szicíliában található, és a sziget akkoriban spanyol fennhatóság alatt állt.) Pletykák persze már akkoriban is voltak, és arról szóltak, hogy az igazi tettes (vagy legalábbis a bűntárs) valójában a szerencsétlen Laura férje, Don Vincenzo La Grua Talamanca volt, aki szeretett volna újranősülni, de ehhez előbb meg kellett szabadulnia a hitvesétől. Don Vincenzo állítólag azért végzett a párral, mert meg akarta akadályozni, hogy a kapcsolatból törvénytelen gyermek szülessen, és emiatt Vernagallo netán anyagi igényekkel lépjen fel. Ez Cesare Lanzának sem állt érdekében, aki anyagilag nem volt túl jó helyzetben, ezért veje jóindulatára szorult. Az apa talán épp azért vállalta magára a bűntettet, mert a becsületbeli gyilkosság akkoriban elfogadott volt az olasz nemesség körében, és végül fel is mentették a vád alól. Az áldozatokat a legenda szerint a Cariniben található Chiesa Madre templom kertjében temették el, a templom archívumában pedig megtekinthető Cesare Lanza beismerő levele. 

Évszázadokon át Carini báróné szomorú esetével riogatták a szicíliai asszonyokat, nehogy véletlenül hűtlenségen járjon az eszük. 447 évvel a bűntény után, 2010-ben Carini polgármestere, Gaetano La Fata bejelentette, hogy új nyomozást indítanak az ügyben, mert annak idején nem történt meg a tényleges igazságszolgáltatás. A DNS-vizsgálatokból és a bűnügyi profil elkészítéséből remélhetően ki fog derülni, hogy valójában mi játszódott le azon a végzetes éjszakán. Egyelőre még az sem világos, hogy kardot vagy tőrt használt-e az elkövető. Ha legalább kétféle eszközt használtak, akkor erősen valószínűsíthető, hogy nem Cesare Lanza volt az egyedüli tettes. Háromdimenziós modellt készítenek a kastélyról és a kettős gyilkosság helyszínéül szolgáló szobáról. Ezek segítségével rekonstruálható lesz, hogy a tettes (vagy tettesek?) hogyan jutott el az udvarról a szobába, és vajon a szolgák tudhattak-e a személyéről, láthatták-e őt. A történelmi pletykák arról szólnak, hogy volt valaki a báróné környezetében, aki informálta az apát és a férjet, és javaslatot tett nekik arra, mikor lehetne rajtakapni a szerelmeseket. Az a tény, hogy Cesare Lanza előzőleg katonákkal körbevetette a várat, nehogy a pár megszökjön, arra utal, hogy a gyilkosságot alighanem előre eltervezték. Don Vincenzo egyébként valóban újranősült 1565-ben, de második felesége, Ninfa Ruiz egy évvel később meghalt. A bulvármédia szerint az új évezredben elektromágneses mezőket érzékelő műszerekkel vizsgálták meg a kastélyt, és bizonyos helyiségekben a műszerek erős kilengést mutattak. Az optimisták szerint talán fény derülhet egy több száz éves bűnügyi rejtélyre, a pesszimisták szerint azonban a derék polgármester szeme előtt elsősorban turisztikai célok lebegnek. 2014-ben Carmelo Dublo palermói grafológus tüzetes vizsgálatnak vetette alá az ősi iratokat, hogy olyan adatokra bukkanjon, amelyek hasznos segítséget nyújthatnának a sírok pontos azonosításához. Az új információk alapján jelenleg az a legvalószínűbb, hogy Laura holtteste a palermói Santa Cita templomban található, a családi kripta egy jelöletlen szarkofágjában, amely egy ismeretlen nő maradványait tartalmazza. 

A DALSZÖVEG 

A Fenesta ca lucive szövegének többféle változata ismert, az alábbi a leggyakoribb verziónak tekinthető. A dal egy szerelmes férfiról szól, aki hosszabb távollét után tér haza szülővárosába, és azt látja, hogy kedvese szobájának máskor mindig világos ablaka most sötét. Azt hiszi, a lány csupán beteg. Kedvesének nővére kinéz az ablakon, és elmondja neki, hogy a testvére meghalt és eltemették. Mindig sírt amiatt, hogy egyedül kell lefeküdnie, de most már a halottak között alussza örök álmát. Ha a férfi elmegy a templomba, nézze meg a lányt a koporsóban: szájából, amelyet valaha annyi szerelmes szó hagyott el, már csak a férgek másznak elő. A férfi a templomban arra kéri a papot, vigyázzon a halott lányra, gondoskodjon arról, hogy mindig fény világítsa meg a koporsóját.

Fenesta ca lucive e mo nun luce... 

sign'è ca nénna mia stace malata... 

S'affaccia la surella e mme lu dice: 

Nennélla toja è morta e s'è atterrata... 

Chiagneva sempe ca durmeva sola, 

mo dorme co' li muorte accompagnata... 

Va' dint''a cchiesa, e scuopre lu tavuto: 

vide nennélla toja comm'è tornata... 

Da chella vocca ca n'ascéano sciure, 

mo n'esceno li vierme...Oh! che piatate! 

Zi' parrocchiano mio, ábbece cura: 

na lampa sempe tienece allummata... 

Addio fenesta, rèstate 'nzerrata 

ca nénna mia mo nun se pò affacciare... 

Io cchiù nun passarraggio pe' 'sta strata: 

vaco a lo camposanto a passíare! 

'Nzino a lo juorno ca la morte 'ngrata, 

mme face nénna mia ire a trovare!... 

PASOLINI ÉS A FENESTA CA LUCIVE 

Pasolini a Dekameron (1971) című filmje forgatásakor így nyilatkozott: „A Dekameron saját nosztalgikus vágyakozásomat fejezi ki egy képzeletbeli nép iránt, annak a népnek a nyomorúsága és politikai öntudatlansága iránt, amelyet kisgyerekként ismertem meg. Nápoly gyomrában talán még létezik ez a nép…” Pasolininek a nápolyi kultúra iránti vonzódása azonban jóval korábban kezdődött, és nem ért véget a Dekameron bemutatója után sem: halála előtt például a zseniális nápolyi komikussal, Eduardo De Filippóval (1900–1984) tervezett egy közös filmet, a Porno-Teo-Kolossalt. A Fenesta ca lucive már az 1950-es években felkeltette az érdeklődését, tanulmányt is írt róla. Mindjárt legelső játékfilmjében, A csóróban (1961) felhasználta, abban a jelenetben, amikor a címszereplő cimborái felcsípik Csóró nőjét: míg egyikőjük, Gennarino félrevonul Maddalénával, addig a három várakozó közül valaki ezt a dalt énekli, majd fütyüli. A cseppet sem romantikus szituációt tehát a tragikus szerelemről szóló, érzelemgazdag dallam festi alá, és az ellentét fokozásaként a jelenet végén a férfiak jól helybenhagyják a szerencsétlen prostituáltat. Az Élet trilógiájának zenei vezérfonala szintén a Fenesta ca lucive. A Dekameronban akkor hallható, amikor a negyedik történet főszereplője, Ciappelletto távol szülővárosától két vendéglátója körében felidézi Nápolyt, és honvágyukban mindhárman dalra fakadnak. Nem érnek az ének végére: Ciappelletto ájultan zuhan az asztalra. Később a haldokló férfi hamisan gyón a jámbor gyóntatóatyának, és ezzel eléri, hogy halála után szentként tiszteljék. 

A Canterbury mesékben (1972) a Fenesta ca lucive a főcím után hangzik el: egy kapatos férfiú – alighanem a zarándokút egyik résztvevője – énekli. A középkori Angliában játszódó filmben először talán furcsa egy nápolyi népdalt hallani, de valójában nem lóg ki a többi dal közül, melyek egyébként sem korhűek, inkább a köznép mentalitását és az angol vidék hangulatát próbálják visszaadni. A Fenesta ca lucive visszautal a Dekameronra, és kapcsolatot teremt a két film között, hiszen egyes elméletek szerint az irodalmi mű szerzőjét, Geoffrey Chaucert is Boccaccio Dekameronja ihlette meg. (További kapcsolat maga Pasolini, aki mindkét filmben a kerettörténet kulcsfiguráját játssza.) Az Ezeregyéjszaka virágaiban (1974) nem hangzik el ugyan a dal, viszont Aziz, Aziza és Budúr meséje a Fenesta ca lucive főbb motívumait variálja: szerelem, ablak, halál, megkésett felismerés, elkésett bűnbánat. A csélcsap Aziz az esküvő napján hagyja cserben menyasszonyát, a halk szavú és ragaszkodó Azizát, mert beleszeret egy ismeretlen lányba, akit egy ablakban pillant meg. Bármilyen csalódást élt is át Aziza az elmaradt lagzi miatt, mégis segít vőlegényének abban, hogy beteljesüljön a titokzatos lány, Budúr iránti szerelme, miközben őt magát elemészti a bánat, és meghal. Aziz csak jóval később döbben rá arra, mekkora veszteség érte őt Aziza halálával, és mennyire szerette őt a lány. A Pasolini Alapítvány 1988-ban adta ki azt a kötetet, amelyben frissen diplomázott fiatal szerzők értelmezik és magyarázzák Pasolini filmjeit. Olyanok, akik a műveket és a művészt utólag ismerték meg, vagyis nem befolyásolták őket a korabeli pró és kontra vélemények, az ilyen-olyan botrányok. A kötet legérdekesebb tanulmánya Laura Sbicego nevéhez fűződik, aki a Fenesta ca lucive és a Pasolini-életmű kapcsolatát vizsgálta. Pasolini munkásságának kiváló magyar szakértője, Csantavéri Júlia szerint (Filmkultúra 91/1, 56. o.) „Sbicego átélhetővé teszi azt az összetett viszonyt, amely Pasolinit a dialektusokhoz, a dialektális költészethez, s ezen keresztül az archaikus népi kultúrához kötötte.” 

ZENEI VIDEÓK 

Fenesta ca lucive (Előadó: Enrico Caruso) 

Fenesta ca lucive (Előadó: Gino Paoli) 

Fenesta ca lucive (Előadó: Luciano Pavarotti) 

Fenesta ca lucive (Előadó: Josè Carreras) 

Fenesta ca lucive (Előadó: Oleg Pogugyin) 

PASOLINI-VIDEÓK 

A csóró (filmrészlet, a dal 5:03-nál kezdődik) 

Dekameron (filmrészlet, a dal 5:30-nál kezdődik) 

Canterbury mesék (a dal 2:36-nál kezdődik)