Pasolini

Pasolini

2013. november 23., szombat

CATERINA BORATTO

Caterina Boratto (Olaszország, Piemont, Torino, 1915. március 15. – Olaszország, Lazio, Róma, 2010. szeptember 14.) olasz színésznő az 1930-as évek második felében kezdett filmezni. Még Hollywood is felfigyelt rá, a második világháború kitörése azonban nem kedvezett a karrierjének. Hazatérését követően bő két évtizedig csak ritkán filmezett. Reneszánszát Federico Fellininek köszönhette, aki két egymást követő filmjében (Nyolc és fél, 1963; Júlia és a szellemek, 1965) bízott rá fontos epizódszerepeket. Bennfentesek szerint egyike volt a Maestro számos szeretőjének. A Fellini-filmek sikere nyomán Borattót három évtizeden át folyamatosan foglalkoztatták hazája olyan jelentős filmesei, mint például Alessandro Blasetti, Lina Wertmüller, Dino Risi, Ettore Scola és Pasquale Squitieri. Pier Paolo Pasolini hírhedt botrányfilmjében, a Salò, avagy Szodoma 120 napjában (1975) Castelli asszonyt játszotta, „A vér köre” mesélőjét. Magánéletét szenvedélyes szerelmek és fájdalmas tragédiák kísérték. Közel a nyolcvanhoz, az 1990-es évek elején vonult vissza. Kilencvenöt éves korában hunyt el. 


KARRIERTÖRTÉNET
A kezdetek 
Caterina Boratto eredetileg opera-énekesnő szeretett volna lenni, ezért szülei beíratták egy torinói zeneiskolába. A jól éneklő, tehetséges ifjú hölgyre felfigyelt Evelina Paoli színésznő, és az ő közbenjárásának köszönhetően Caterina megkapta a Vivere! (1936) című film női főszerepét. Partnere nem volt más, mint a korszak népszerű olasz tenoristája, Tito Schipa. A Boratto szülők egyáltalán nem lelkesedtek azért, hogy lányuk színésznő legyen, a rendező, Guido Brignone azonban meggyőzte őket. A Vivere! sikert aratott, a Schipa által előadott két betétdal (Vivere!, Torna piccina!) slágerré vált. A kulisszákon kívül romantikus kapcsolat szövődött a pályakezdő színésznő és a közönségkedvenc énekes között. A szerelmesek együtt játszottak a Chi è più felice di me? (1938) című filmben is, melyet szintén Brignone rendezett. Boratto egy varieté-énekesnőt alakított, Schipa pedig lényegében saját magát, egy népszerű tenoristát. A férfi a családi boldogság helyett a karriert választja, és hosszú külföldi turnéra megy. Magára hagyott kedvese ezalatt megszüli közös gyermeküket. Amikor a tenorista hazatér, értesül a gyermek születéséről. Belátja, hogy tévedett, bocsánatot kér szerelmesétől, és az oltár elé vezeti. A két sikeres film között készült a Marcella (1937), amely ugyancsak Brignone rendezése, Schipa viszont nem szerepel benne. A Sardou-színmű modernizált változatának hősnője mindenre hajlandó azért, hogy megmentse fivérét a börtöntől. A család becsületén esett szégyenfolt azonban komolyan veszélyezteti a jóságos Marcella boldogságát... Gennaro Righelli Hanno rapito un uomo (1938) című vígjátékának férfi főszerepét a rendezőként is jelentékeny Vittorio De Sica játszotta, aki két dalt is énekel a filmben, sőt közreműködött a dalszövegek megírásában is. A történet egy orosz grófnőről szól (Boratto alakítja), akinek esze ágában sincs férjhez menni, családja viszont ezt várja el tőle. Sikerül rávennie egy színészt arra, hogy eljátssza az álférj szerepét, ám az alakítás túl jól sikerül, mert az alkalmi pár egymásba szeret. Érdekesség, hogy Caterina filmbeli nagynénjét felfedezője, Evelina Paoli személyesítette meg. 


Caterina Boratto üstökösszerű karrierjére Hollywoodban is felfigyeltek. Az MGM (Metro-Goldwyn-Mayer) nagy hatalmú főnöke, Louis B. Mayer hétéves (más források szerint: hároméves) szerződést ajánlott neki, és azzal kecsegtette, hogy új Jeanette MacDonaldot farag belőle. A dolgot azonban egyáltalán nem kapkodta el. A türelmetlen Boratto végül nem várta meg, amíg felpörög a sztárcsinálás gépezete, inkább a hazatérés mellett döntött. A háború alatt csak kevés filmben szerepelt, amelyek közül a Campo de' fiori (1943) című komédia a legjelentősebb. Mario Bonnard rendező nem stúdióban, hanem valós helyszíneken forgatott, és a realista hatást erősítette a köznyelv és a különféle dialektusok alkalmazása is. Ugyanakkor a történetben szinte semmiféle utalás nincs az éppen dúló világháborúra. A fontosabb szerepeket Caterina mellett az olasz filmművészet olyan nagyságai játszották, mint Peppino De Filippo, Aldo Fabrizi és Anna Magnani. A német megszállást és a Salòi Köztársaság borzalmait Boratto egy torinói magánklinikán vészelte át, melyet gyerekkori barátja, Armando Ceratto igazgatott. Egymásba szerettek, és 1944-ben összeházasodtak. A klinika egyébként az olasz ellenállás egyik menedékének számított. A felszabadulást követő években Boratto csak egyszer állt a kamerák elé a Mario Monicelli történetéből készült Il tradimento (1951) című drámában Amedeo Nazzari és Vittorio Gassman partnereként: az ártatlanul börtönbe zárt üzletember feleségét alakította. Ezt követően több mint egy évtizedre eltűnt a filmvászonról, és csak az 1960-as évek első felében tért vissza, immár epizodistaként.


A Mester és Caterina
Caterina a modern filmművészet kiemelkedő alakjának, Federico Fellininek köszönhetően került vissza a filmvilágba. A filmtörténet első rendezői önvallomásának számító Nyolc és félben (1963) megkapta a név nélküli, titokzatos szépasszony szerepét. Állítólag nem tudott arról, hogy Fellini szinte az utolsó pillanatban megváltoztatta a film befejezését, és a vonatos zárójelenetet lecserélte arra a körtáncos képsorra, amelyet eredetileg csupán előzetesnek forgattak, és amivel pesszimista helyett optimista végkicsengést adott a műnek. Caterina lánya, Marina Boratto szerint édesanyja a díszbemutatón szembesült azzal, hogy megváltozott a film vége, és hetekig sírt amiatt, hogy várakozásaival ellentétben mégsem volt látható az utolsó jelenetben, noha szerepe egyébként sem volt túl nagy. A Nyolc és fél mellesleg világsikert aratott, elnyerte a Moszkvai Filmfesztivál nagydíját, és Oscar-díjat kapott. Egyes vélemények szerint Fellini következő filmje, a Júlia és a szellemek (1965) afféle „női Nyolc és fél”: amaz egy filmrendező (maga Fellini) alkotói-magánemberi válságáról szólt, emez pedig egy negyvenes éveiben járó nő (Fellini felesége, Giulietta Masina alakítja) érzelmi válságáról. 


A történet megírásához a művész házaspár magánéletének bizonyos motívumait is felhasználták, de ezt persze akkoriban nem verték nagydobra, csak később írta meg a Fellini-szakirodalom. Ennek fényében feltétlen tisztelet illeti meg Giulietta Masinát, aki annak ellenére alávetette magát férje instrukcióinak, hogy számos jelenet kifejezetten kínos lehetett számára. A Maestro ráadásul elkövette azt a tapintatlanságot is, hogy legalább két szeretőjét is szerződtette Giulietta mellé: a temperamentumos, buja szépség, Sandra Milo játszotta Júlia kikapós szomszédasszonyát, Caterina Boratto pedig a főhősnő édesanyját. Ez azért is érdekes döntés volt, mert Boratto csupán hat évvel volt idősebb Masinánál. (Caterina és Giulietta mellesleg a következő két évben még két filmben játszott együtt.) Hogy Fellinihez érzelmi szálak is fűzték Borattót, azt a Maestro egyik állandó munkatársa, Bernardino Zapponi forgatókönyvíró is megírta Az én Fellinim című kötetében, amelyben a Különleges történetek (1968) forgatásáról szólva mellékesen megemlítette: „Caterina (Fellini ügyeletes szeretője) tüneményes lánya, Marina Boratto is velünk volt, csakúgy, mint a teljes stáb.” A Júlia és a szellemek egyébként fanyalgó kritikákat kapott, az Egyesült Államokban azonban igen jól fogadta a közönség. 


Az epizodista
A veterán Alessandro Blasetti Én, én, én… és a többiek (1966) című modern életképében Boratto az olasz filmvilág krémjével szerepelt együtt: Vittorio De Sica, Walter Chiari, Marcello Mastroianni, Nino Manfredi, Gina Lollobrigida, Silvana Mangano és Sylva Koscina partnereként. Az 1970-es években nemzetközi hírnevet szerzett Lina Wertmüller rendezte a Ne ingereljétek a mamát! (1967) című zenés vígjátékot, amelyben a korszak népszerű énekesnője, az alacsony termetű Rita Pavone játszotta a főszerepet. A magyar közönség is láthatta Dino Risi A tigris (1967) című komédiáját, amelyben Boratto Delia szerepét játszotta régi partnere, Vittorio Gassman és egy új csillag, a svéd Ann-Margret oldalán. A főhős, a negyvenöt éves, sikeres és boldog üzletember-családapa az öregedéstől való félelmében merész kalandba bocsátkozik, ami fenekestül felforgatja addigi életét. Mario Bava Diabolik (1968) című alkotása Angela és Luciana Giussani divatos képregénye (fumetto) alapján készült. Akárcsak az ugyanakkor készült Barbarella (1968) – mindkettőt Dino De Laurentiis pénzelte, és az amerikai John Phillip Law játszotta a férfi főszerepet –, a Diabolik is kissé zavaros cselekményű látványfilm, amely erotikus és pszichedelikus motívumokat elegyít a pop-art jegyében. Bava mint a giallók egyik mestere szerette volna kihangsúlyozni a történet erőszakos jellegét is, ám De Laurentiis lebeszélte erről. A nagy hatalmú producer egyébként egy hét után rúgta ki az eredetileg kiszemelt rendezőt, Tonino Cervit, majd a férfi főszereplőt, Jean Sorelt. A női főszerepre kiválasztott Catherine Deneuve-től azért vált meg, mert a francia filmsztár ebben a filmjében nem kívánt vetkőzni. Utódja, az osztrák Marisa Mell viszont vállalta a meztelenkedést, hiszen akkoriban úgysem lehetett túlságosan merész dolgokat mutatni a mozivásznon. Caterina Boratto arisztokratikus külsejéhez illően egy dámát játszott, Lady Clarkot. A Diabolik – akárcsak a Barbarella – a maga idejében zömmel pocsék kritikákat kapott, de az új évezredben már az 1960-as évek egyik figyelemre méltó alkotásaként jegyzik. 


Eriprando Visconti (Luchino Visconti unokaöccse) rendezte A monzai apáca (1969) című drámát, amely megtörtént eseten alapul. A XVII. században élt Virginia De Leyva (Anne Heywood) és szeretője, Giampaolo Osio (Antonio Sabato) szomorú történetét mondja el a film, amely egyes vélemények szerint Ken Russell katartikus remekműve, Az ördögök (1971) előfutára, míg mások szerint az erotikára kihegyezett apácafilmek, az ún. nunsploitation irányzat egyik korai terméke. Boratto az egyik apácát alakította. Az erotika a kulcsmotívuma Michele Lupo Una storia d'amore (1970) című alkotásának is, amely leginkább a női főszerepet játszó opera-énekesnő, Anna Moffo meztelen szereplése miatt keltett nagy feltűnést. S ha már a zene került szóba, az 1980-as évek népszerű énekes házaspárjának, Al Banónak és Romina Powernek az egyik korai közös filmje az Angeli senza paradiso (1970), amelyben Caterina ismét egy arisztokrata asszonyt játszott, Vorokin hercegnőt. A neves drámaíró, Richard Bolt maga rendezte egyik műve, a Lady Caroline Lamb (1973) filmváltozatát. A címszerepet későbbi felesége, Sarah Miles alakította, partnerei: Richard Chamberlain, Laurence Olivier, Ralph Richardson, John Mills, Jon Finch és persze Caterina Boratto. A kosztümös szerelmi dráma Lord Byron egyik viharos szerelmi ügyét dolgozta fel. Akárcsak A monzai apáca, állítólag a Storia di una monaca di clausura (1973) is megtörtént eseten alapul. A hősnőt már születésekor eljegyzik egy tekintélyes család fiával, ám mire eljön az esküvő ideje, a lány más valakibe szeret bele. Döbbent szülei (az anyát Caterina Boratto alakítja) büntetésül egy zárdába küldik, a leányzót azonban nem töri meg a szigorú regula, és végül önként vállalja, hogy a szenvedő emberek megsegítésének szentelje az életét. Boratto egy butikost játszott Luigi Bazzoni és Mario Fanelli Le Orme (1975) című lélektani thrillerjében, amelyet a kritikusok és a közönség egyaránt jól fogadott. Főszereplők: Florinda Bolkan és Klaus Kinski. 


Pier Paolo Pasolini nagy vihart kavart, egyes országokban máig betiltott drámájában, az olasz fasizmus végnapjaiban játszódó Salò, avagy Szodoma 120 napjában (1975) Boratto személyesítette meg Castelli asszonyt, a legborzalmasabb epizód, „A vér köre” mesélőjét. Arisztokratikus eleganciája, szoborszerű szépsége éles ellentétben áll mindazzal az embertelenül perverz kegyetlenséggel, amelyről kacagva mesél, és amelyet később a néző maga is láthat. Ez az ellentét – mely a borzalmas képek és a kifinomult kísérőzene között is fennáll – még jobban fokozza a mű drámai hatását. Alighanem Castelli asszony megformálásával került Caterina a legmesszebbre az 1930-as évek „fehér telefonos” filmjeiben játszott szerepeitől. Dino Risi Első szerelem (1978) című tragikomédiája lényegében ugyanazt az alaptémát variálja, mint a bő tíz évvel korábbi A tigris: egy koros férfi váratlan fellángolását egy gyönyörű fiatal nő iránt. A két főszereplő, Ugo Tognazzi és Ornella Muti nem először játszottak együtt. A másik női főszereplő természetesen Caterina Boratto, de a filmben látható még a híres tenor, Mario Del Monaco is. A hetvenes évek végétől egészen a visszavonulásáig a színésznő több tévés produkcióban is szerepelt, de változatlanul hívták mozifilmekbe is. 


Ezek közül Magyarországon is bemutatták A postakocsi (1982) című történelmi drámát. Ettore Scola alkotása a francia forradalom idején játszódik, akkor, amikor a bukott uralkodó, XVI. Lajos a családjával együtt megkísérli elhagyni Párizst. A fontosabb szerepeket olyan híres és jelentős színészek játszották, mint Marcello Mastroianni, Jean-Louis Barrault, Hanna Schygulla, Harvey Keitel, Andréa Ferréol, Jean-Claude Brialy és Laura Betti. Boratto kapta Madame Faustine szerepét. Olaszországban heves vitákat váltott ki Pasquale Squitieri Claretta (1984) című drámája, amely Benito Mussolini szeretőjéről, a vele együtt kivégzett Clara Petacciról szól. Megformálója a rendező élettársa, Claudia Cardinale, aki állítólag komolyan számított arra, hogy alakításáért elnyeri az 1984-es Velencei Filmfesztiválon a legjobb női alakítás díját, de a filmet élesen bíráló kritikák hideg zuhanyként érték. A kifogások főleg arra vonatkoztak, hogy Squitieri túlságosan emberközeli portrét rajzolt a történelem eme híres-hírhedt nőalakjáról, bár azt is meg kell jegyezni, hogy függetlennek mondható történészek szerint Clarettának nemigen lehet mit felróni a Mussolini iránt érzett szenvedélyes szerelmén kívül. Caterina Boratto néhány kevésbé jelentős vagy Magyarországon nem túl ismert film után az 1990-es évek elején, közel a nyolcvanadik életévéhez vonult vissza végleg a filmezéstől. Aktív korszakában a filmes és televíziós munkák mellett színpadi felkéréseket is elfogadott.


Magánélet
Caterina Boratto magánéletét nagy szerelmek és szomorú tragédiák kísérték végig. Partnerei közül előbb a tenorista Tito Schipa, majd a színész Amedeo Nazzari iránt táplált gyengéd érzelmeket. Élete férfija, a háborús hős Guidi di Romena gróf 1942 decemberében légi szerencsétlenség áldozata lett. Caterina két fivére, Renato és Filiberto 1943-ban az ún. kefalóniai mészárlásban vesztette életét. A következő évben hozzáment gyerekkori ismerőséhez, Armando Cerattóhoz. Egy fiuk született, Paolo, és egy lányuk, aki Marina Boratto néven az 1960-as években néhány kisebb filmszerepet kapott. Később Marina Ceratto néven könyvet írt édesanyja életéről Il battello dei sogni címmel, amely angol nyelven The Dreams Vessel címmel jelent meg. 


FILMOGRÁFIA
* 1993: A maffia lánya 2 (Vendetta II: The New Mafia) (tévéfilm)
* 1992: Un posto freddo in fondo al cuore (tévéfilm)
* 1992: Volt egyszer egy gyilkosság (Once Upon a Crime…)
* 1990: Villa Arzilla (tévésorozat)
* 1989: L'ultima emozione
* 1989: A hóbortos nagybácsi (Lo zio indegno)
* 1988: 32 dicembre 
* 1988: Un delitto poco comune 
* 1987: Professione vacanze (tévésorozat, a Un complicato intrigo di camere, donne e dritti című epizódban)
* 1986: Lulu (tévésorozat)
* 1986: Caccia al ladro d'autore (tévésorozat, az Il calice di Murano című epizódban)
* 1985: Amici miei atto III
* 1984: Un caso d'incoscienza (tévéfilm)
* 1984: Claretta
* 1984: I ragazzi di celluloide 2 (tévésorozat)
* 1984: I racconti del maresciallo (tévésorozat, a La contessa dell'isola című epizódban)
* 1984: Távoli pavilonok (The Far Pavilions) (tévésorozat, a Part One: Return to India és a Part Three: Wally and Anjuli című epizódban)
* 1983: La freccia nel fianco (tévésorozat)
* 1982: Ehrengard
* 1982: A postakocsi (La nuit de Varennes)
* 1981: Uno contro l'altro, praticamente amici
* 1980: La via del silenzio
* 1980: La donna in bianco (tévésorozat)
* 1980: Il Giovane dottor Freud (tévésorozat)
* 1979: Bel Ami (tévésorozat)
* 1979: Morte a passo di valzer (tévésorozat)
* 1979: Sensitività
* 1978: Első szerelem (Primo amore)
* 1978: Un amore di Dostoevskij (tévésorozat)
* 1977: Per questa notte
* 1975: Salò, avagy Szodoma 120 napja (Salò o le 120 giornate di Sodoma)
* 1975: Le orme
* 1974: Anna Karenina (tévésorozat)
* 1974: La bellissima estate
* 1973: Storia di una monaca di clausura
* 1973: La ragazza fuoristrada
* 1973: Lady Caroline Lamb
* 1972: La casa de las palomas
* 1972: Ettore lo fusto
* 1970: Angeli senza paradiso
* 1970: Una storia d'amore
* 1969: Vártorony (Castle Keep)
* 1969: A monzai apáca (La monaca di Monza)
* 1968: Diabolik
* 1967: Pronto… c’è una certa Giuliana per te 
* 1967: Stasera mi butto 
* 1967: A tigris / A tigris és a cicababa (Il tigre)
* 1967: Ne ingereljétek a mamát! (Non stuzzicate la zanzara)
* 1966: Bocsánat, ön mellette vagy ellene van? (Scusi, lei è favorevole o contrario?)
* 1966: I Spy (tévésorozat, a Sophia című epizódban)
* 1966: Én, én, én… és a többiek (Io, io, io… e gli altri)
* 1965: Júlia és a szellemek (Giulietta degli spiriti)
* 1963: Nyolc és fél / 8½ (Otto e mezzo)
* 1951: Il tradimento
* 1943: Campo de' fiori
* 1943: Dente per dente 
* 1942: Egy szegény fiú regénye (Romanzo di un giovane povero)
* 1939: I figli del marchese Lucera 
* 1938: Hanno rapito un uomo
* 1938: Chi è più felice di me?
* 1937: Marcella
* 1936: Vivere!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése