ALDO VALLETTI

Aldo Valletti (Olaszország, Róma, 1930. július 12. – Olaszország, Róma, 1992. április 24.) olasz amatőr színész az egyházi pályát cserélte fel a színészettel. Az 1950-es évek második felében kezdett filmezni, és az 1970-es években kapta a legtöbb munkát. Groteszk külseje és korlátozott színészi képességei miatt általában csak parányi mellékszerepekre hívták, melyekben többnyire meg sem kellett szólalnia. Egyetlen főszerepét Pier Paolo Pasolinitől kapta a Salò, avagy Szodoma 120 napja (1975) című nagy vihart kavart filmdrámában, ámbár hangját a rendező mással szinkronizáltatta. Valletti utoljára 1980-ban jelent meg a filmvásznon. Magánéletéről gyakorlatilag semmilyen információ nem található a világhálón. 

KARRIERTÖRTÉNET 

A kezdetek 

Aldo Valletti az olasz Wikipédia szerint az 1930-as években született. (Az orosz Wikipédia részletes adatokat közöl, de forrásokat nem ad meg hozzájuk.) Ez azt jelentené, hogy a hetvenes években készült filmjei forgatásakor a negyvenes éveiben járt, holott véleményem szerint inkább az ötvenes éveit taposó ember benyomását kelti. Vagyis jómagam valószínűbbnek tartom, hogy valamikor a húszas években született. Állítólag egyházi pályára készült, szemináriumokra járt, ám a film vonzása erősebbnek bizonyult. Egyes weboldalak szerint eredeti foglalkozása latintanár volt. Mivel ismerősei alapvetően zárkózott, sőt gátlásos embernek írták le, tulajdonképpen érthetetlen, hogy mi vitte őt egy olyan pályára, amelyhez elengedhetetlen némi exhibicionizmus. Igaz, előnytelen külseje miatt esélye sem volt arra, hogy sztárrá váljon, és főszerepeket kapjon. Általában nevetséges vagy ijesztő figurákat osztottak rá, és korlátozott színészi képességei miatt ezek gyakran csak pár másodperces szerepek voltak, melyekben többnyire meg sem kellett szólalnia. Nevét általában fel sem tüntették a stáblistán, így filmjeinek száma bizonytalan; többnyire éles szemű filmbarátok ismerték fel egy-egy film valamelyik jelenetében. 

Első beazonosított filmje, a Poveri ma belli (1957) az olasz filmvígjáték egyik mestere, Dino Risi egyik korai alkotása, úgynevezett „szegénytrilógiá”-jának nyitó darabja. A történet két római srácról szól, akiknek gyerekkoruk óta tartó szoros barátságát próbára teszi egy gyönyörű fiatal lány megjelenése, ugyanis mindketten beleszeretnek a bájos teremtésbe. Valletti szó szerint csak egy pillanatra jelenik meg a filmben: távolról mutatják, amint több más utcai járókelővel együtt érdeklődve figyel egy utcai veszekedést. Következő két ismert filmje 1974-ben két egymást követő héten került az olasz mozikba, mindazonáltal nem zárható ki, hogy Vallettit 1957 és 1974 között is foglalkoztatták a filmesek. Fernando Di Leo bűnügyi drámája, az Il poliziotto è marcio (1974, főszereplők: Luc Merenda, Richard Conte és Delia Boccardo) egy kegyetlen és korrupt rendőrről szól. Az opuszt témaválasztása miatt csupán rövid ideig forgalmazták, majd közel három évtizedre szinte teljesen elérhetetlenné vált, egészen a 2012-es DVD-kiadásig. Valletti ebben is csak távolról látható, egy sajtótájékoztató egyik vendégeként. Magyarországon csak kevés filmbarát ismeri Francesco Barilli A fekete ruhás hölgy illata (1974) című igényes lélektani horrorját, amelynek hősnőjét (Mimsy Farmer) édesanyja öngyilkosságával kapcsolatos rémlátomások gyötrik. A film egy kannibállakomával zárul, Valletti ennek egyik résztvevőjeként jelenik meg. 

Az Il lumacone (1974) egy szicíliai szakácsról (Turi Ferro) szól, akit elhagy a felesége, és ez a férfit teljes nyomorúságba dönti. Barátságot köt egy jóindulatú tolvajjal (Ninetto Davoli). Nyomorúságos életkörülményeiken álmodozással próbálnak szépíteni, és egy napon az álmok megvalósítása elérhető közelségbe kerül. Valletti csak egy pillanatra látható – de legalább közelről – abban a jelenetben, melyben a hősnő lelkesítőnek szánt beszédet tart. A Superuomini, superdonne, superbotte (1975) című filmvígjáték középkori miliőben játszódik: három, természetfölötti erővel rendelkező férfi és az amazonok összecsapását meséli el. Valletti itt is csak néhány pillanatra tűnik fel a háttérben mint a városka egyik polgára. Az Il cav. Costante Nicosia demoniaco ovvero: Dracula in Brianza (1975) az inkább horrorfilmjeiről és giallóiról ismert Lucio Fulci vígjátéka, ámbár nem nélkülözi a horrormotívumokat sem. A címszereplő Costante Nicosia (Lando Buzzanca) Romániába megy dolgozni, ahol zavaros körülmények között megismerkedik egy vérszívó gróffal. Hazatérése után élete gyökeresen megváltozik. Vallettit a repülőgépen játszódó rövid jelenetben láthatjuk mint az egyik utast. Nem mutatják közelről, sőt a teljes arca nem is látható, mégis egyértelműen felismerhető.  

Salò, avagy Szodoma 120 napja 

Valletti élete egyetlen főszerepét Pier Paolo Pasolinitől kapta: az Elnököt alakította a Salò, avagy Szodoma 120 napja (1975) című hírhedt botrányfilmben, amelyet a rendező halála után mutattak be. Pasolini a Corriere della Sera 1975. március 25-i számában megjelent öninterjújában azt mondta Vallettiről, hogy „húszéves pályafutása alatt egyetlen sornyi szöveget sem kapott”. A beszédre tulajdonképpen ő sem adott neki lehetőséget, mivel az utómunkálatok során jó barátjával, Marco Bellocchio filmrendezővel szinkronizáltatta az Elnököt. Pasolini alkotói módszerének szerves részét képezte az utószinkron, mert „megváltoztatja a hangot, feloldja a hangszín, a hanglejtés, a kiejtés és az adott arc közötti megfelelést, ezáltal újabb adag titokzatosságot ad hozzá a filmhez. Arról nem is szólva, hogy az ember nagyon gyakran, ha meghatározott összefüggést, egy bizonyos értékviszonyt akar elérni a hang és a kép között, kénytelen hangot cserélni.” A Salòban sem csupán az Elnök hangját cserélte máséra, bár az sem kizárt, hogy kényszermegoldásból választotta Valletti hangja helyett Bellocchióét. Az egyik katonát alakító Ezio Manni visszaemlékezései szerint ugyanis Valletti többször elrontotta a jeleneteit, és nem tudta hibátlanul a szövegét. Ez utóbbi főleg azért volt furcsa, mert a visszahúzódó férfi esténként többnyire bezárkózott a szállodai szobájába arra való hivatkozással, hogy a szövegét tanulja a másnapi forgatásra. A Salò első magyar DVD-kiadásán is látható az a werkfilm, melyből kiderül, hogy Valletti elrontotta azt a jelenetet, amelyben Antonio Orlando nemi szervét kellett gyertyával égetnie. Nem Pasolini előre megbeszélt jelére indult el, és Manni szerint a gyertya is remegett a kezében, amikor Antonio hímvesszője felé kellett közelítenie vele. Leblokkolt annál a jelenetnél is, amikor épp az Ezio által játszott meztelen katonát lőtte agyon a négy férfi főszereplő. Manni ugyanakkor megjegyezte azt is, hogy a fiatal szereplők olykor tréfálkoztak Valletti esetlenségén és groteszk külsején, noha a férfi tulajdonképpen szeretetre méltó volt, aki értette a tréfát, bár egyáltalán nem biztos, hogy szerette is. 

További filmek 1975-ből 

A Salòt Olaszországban azonnal betiltotta a cenzúra, és számos más országban sem engedélyezték a forgalmazását, emiatt elúszott annak lehetősége, hogy felfigyeljenek Vallettire, és nagyobb szerepeket bízzanak rá. Ennek ellenére 1975-ben még három filmje jelent meg a mozikban. A Frankenstein all'italiana című vígjátékban – akárcsak a Salòban – meztelenül is szerepelnie kellett, és kapott néhány mondatnyi szöveget is, ámbár nem tudni, a végső változatban a saját hangja hallható-e. Lina Wertmüller Világszép Pasqualino című tragikomédiáját 1977-ben négy kategóriában is jelölték Oscar-díjra: ekkor történt meg először, hogy egy női rendezőt az Amerikai Filmakadémia díjára neveztek. Az opusz végül egyik kategóriában sem győzött, viszont jelentős nemzetközi sikert aratott. Valletti az elmegyógyintézeti jelenetben látható mint az egyik ápolt, amint kíváncsian körbejárja a rácsok mögé került főszereplőt, akit az alakításáért szintén Oscar-díjra jelölt Giancarlo Giannini formált meg. A L'educanda című vígjátékban Valletti egy tisztviselőt alakít, akit paradicsommal dobálnak meg a dühös fiatalok. Előtte mond ugyan néhány mondatot, de újfent kétséges, hogy a saját hangján-e. 

Az utolsó filmek 

A hírhedt náci bordélyház történetét mondja el – számos ponton elrugaszkodva a valós tényektől – a Kitty szalon (1976) című film. Rendezője, Tinto Brass tulajdonképpen ezzel az alkotásával nyergelt át egyértelműen az erotikus filmekre. Persze némi meztelenség néhány korábbi filmjét is jellemezte, nem is beszélve az ezt követőkről. A Kitty szalon alkalmazottjait gyakran láthatjuk levetkőzve, munka közben: klienseik olykor egészen meghökkentő kívánságokkal állnak elő. Valletti természetesen az egyik ügyfelet alakítja, akinek néhány másodperces külön jelenete is van, amikor dartsot játszik: a céltáblát egy meztelen nő alteste jelenti. Valletti pechére ezt a pár másodpercet is kivágta a cenzúra, amely elég következetlen volt, mert kifejezetten fontos (és nem szexuális vonatkozású) jeleneteket is eltávolított a kópiából, és különösen szigorú volt a frontális férfi meztelenséget ábrázoló képkockákkal. A közönség 2004-ben DVD-n láthatta először a vágatlan verziót, amely Brass egyik legfigyelemreméltóbb munkája. 

A vígjátékairól ismert Steno rendezése a Febbre da cavallo (1976), amelyben Valletti egy bírósági tárgyalás nézői között bukkan fel. A főszerepet a népszerű komikus, Enrico Montesano játszotta, akárcsak a Tutto suo padre (1976) című komédiában. Ez utóbbiban Valletti egy orvost alakított, néhány mondatnyi szövege is volt. Annak idején a magyar mozik is bemutatták Damiano Damiani izgalmas politikai krimijét Félek (1977) címmel, a fontosabb szerepeket Gian Maria Volontè, Erland Josephson és Mario Adorf játszották. Valletti a börtönigazgató kicsiny szerepében jelent meg a filmvásznon. A valaha oly népszerű szkeccsfilmek hagyományait próbálta felidézni Sergio Nasca a Stato interessante (1977) című, három történetből álló filmjében. Valletti a második történetben látható, egy politikai gyűlés egyik vendégeként. Utolsó filmje Carlo Vanzina vígjátéka, az Arrivano i gatti (1980) volt: ennek egyik alpári jelenetében a meghívott vendégek versenyt szellentenek egymással. Valletti is a vendégek között van, a morbid versengésben mégsem vesz részt. Vanzina alkotása után Valletti eltűnt a filmvilágból. 1992-ben hunyt el, egyes források szerint Rómában, míg mások Lazióról tudnak. A Salònak köszönhetően bevonult a filmtörténetbe, és az új évezredben szűk, de lelkes rajongótábora kultikus figuraként emlékezik rá. 

FILMOGRÁFIA 

* 1980: Arrivano i gatti (nincs feltüntetve a stáblistán) 

* 1977: Félek (Io ho paura) 

* 1977: Stato interessante 

* 1976: Tutto suo padre (nincs feltüntetve a stáblistán) 

* 1976: Febbre da cavallo (nincs feltüntetve a stáblistán) 

* 1976: Kitty szalon (Salon Kitty) (nincs feltüntetve a stáblistán) 

* 1975: Világszép Pasqualino / Hétszépségű Pasqualino (Pasqualino Settebellezze) (nincs feltüntetve a stáblistán) 

* 1975: Frankenstein all'italiana 

* 1975: Salò, avagy Szodoma 120 napja (Salò o le 120 giornate di Sodoma) 

* 1975: L'educanda 

* 1975: Il cav. Costante Nicosia demoniaco ovvero: Dracula in Brianza (nincs feltüntetve a stáblistán) 

* 1975: Superuomini, superdonne, superbotte (nincs feltüntetve a stáblistán) 

* 1974: Il lumacone (nincs feltüntetve a stáblistán) 

* 1974: A fekete ruhás hölgy illata (Il profumo della signora in nero) 

* 1974: Il poliziotto è marcio (nincs feltüntetve a stáblistán) 

* 1957: Poveri ma belli (nincs feltüntetve a stáblistán)