Pasolini

Pasolini

2012. december 2., vasárnap

FILM–KÉPREGÉNY – DEKAMERON 9/3: PERONELLA

Pier Paolo Pasolini 1970 őszén forgatott filmet Giovanni Boccaccio novellagyűjteménye, a Dekameron alapján. Tizenegy történetet filmesített meg, a végső változatból azonban kettőt kivágott: az egyikkel (Girolamo és Salvestra) elégedetlen volt, a másiktól (Alibech) terjedelmi okok miatt kellett megválnia. A harmadik mese (VII,2) hősnőjében, Peronellában mintha csak az előző két történet szereplőinek legjellemzőbb tulajdonságai egyesülnének: Masetto és az apácák kéjvágya, valamint Andreuccio találékonysága, ahogyan kivágja magát egy reménytelennek tűnő, szorult helyzetből. A szerepre Pasolini Angela Luce nápolyi hivatásos színésznőt kérte fel, akivel egy évtizeddel korábban együtt szerepelt Carlo Lizzani A púpos (1961) című drámájában. A színészet mellett Luce már akkoriban a nápolyi dalkultúra avatott tolmácsolójának számított, mindazonáltal a Dekameronban nem kellett énekelnie. (Jelen sorok írója hirtelen nem is emlékszik arra, hogy ebben a filmben – a szent énekeket kántáló apácákat nem számítva – egyáltalán énekel-e nő, az egy évvel későbbi Canterbury mesékben azonban erre egész biztosan van példa.) Peronella szeretőjét, Giannellót – kinek neve emlékeim szerint nem hangzik el a filmben – Vincenzo Ferrigno alakította. Róla semmilyen információ nem található az interneten: feltételezhető, hogy egyike volt a Nápoly utcáin toborzott amatőr szereplőknek. A harmadik főszereplő, a férjet játszó (amatőr) színész neve a fellelhető forrásokból nem deríthető ki egyértelműen. Pasolini filmjében a történet véget ér ott, hogy Peronella és Giannello befejezik a félbeszakított szerelmeskedést, miközben a mit sem sejtő férj a korsó (az eredeti novellában: hordó) belsejét tisztogatja. A hangsúly ugyanis az asszony találékonyságán van, nem pedig Giannello arcátlanságán, aki az aktus befejezése után a felszarvazott férjjel még a hordót is hazacipelteti magához.


Hetedik nap, második novella 
Peronella hordóba bújtatja kedvesét, mikor a férje hazatér; mivel pedig a férj a hordót eladta, az asszony azt mondja, hogy ő is eladta valakinek, aki éppen benne van, és megvizsgálja, vajon ép-e. Akkor az illető kibújik, a hordót a férjjel kitisztogattatja, és hazaviteti házába 

Harsogó kacagással hallgatták végig Emilia novelláját, és valamennyien magasztalták a szép és szent ráolvasást; mikor pedig a novella bevégződött, parancsolta a Király Filostratónak, hogy folytassa. Ki is ekképpen fogott szóba: 
– Drága hölgyeim, a férfiak, különösképpen a férjek, annyiszor megcsalnak benneteket, hogy ha hébe-hóba megesik, hogy egy-egy asszony is megcsalja a férjét, nemcsak örvendeznetek kell rajta, hogy ez megesett, vagy hogy ilyesmiről hallottatok, vagy értesültetek valakitől, hanem szerte járván magatoknak is terjesztenetek kellene az ilyesminek hírét, hogy a férfiak észbe vegyék: ha ők értik a módját, értik ám az asszonyok is! Ez pedig nektek csak hasznos lehet; mivel ha valaki tudja, hogy a másik is érti a módját, nem adja fejét oly egykönnyen csalásra. Tehát bizonyos, ha a férfiak megtudják mindazt, mit ebben a tárgyban mi itten beszélünk, fölöttébb nyomós ok leszen számukra tartózkodniok attól, hogy benneteket megcsaljanak, tudván, hogy ti is hasonlatosképpen megcsalhatjátok őket, csak akarnotok kell. Tehát elmondani kívánom nektek, miképpen csúfolta meg férjét hirtelen ötlettel egy közrendű fiatal menyecske, hogy a csávából menekedjék. 


Nem rég ideje még, történt Nápolyban, hogy valamely szegény ember feleségül vett egy Peronella nevezetű csinos és kackiás leányzót; a férfinak kőművesség volt a mestersége, a menyecske pedig fonogatott, és ekképpen szűkös keresményükből úgy-ahogy eltengették életöket. 
Történt, hogy valamely léha ifjú megpillantotta egy napon emez Peronellát, és mivel fölöttébb megtetszett neki, beleszeretett, és addig-addig legyeskedett körülötte különb-különbféle módokon, mígnem a menyecske megbarátkozott vele. És hogy találkozhassanak, a következőképpen egyeztek meg: mivel a menyecske férje mindig reggel idejében felkelt, hogy munkába menjen vagy munkát keressen, az ifjú ott leselkedik majd, hogy lássa őt elmenni hazulról; s mivel amaz utca, melyben laknak, s melynek neve Avorio, igen elhagyatott, amint a férj távozik, az ifjú nyomban besurran az asszonyhoz. És valóban gyakorta ekképpen cselekedtek.


Történt azonban idővel egy reggelen, hogy mikor a derék atyafi elment hazulról, és Giannello Strignano, mivelhogy ez volt az ifjúnak neve, besurrant a házba, és együtt mulatott Peronellával, kevés idő múltán hazatért a férj, holott máskor egész napon által nem szokott hazajönni, és hogy az ajtót zárva lelte, kopogtatott s kopogtatás után ekképpen szólott magában: „Istenem, mindörökre áldott légy; mivelhogy ámbár szegény sorba helyeztél, vigasztalásomra legalább e derék és tisztes asszonykát adtad feleségemül. Látod, most is tüstént bezárta az ajtót, amint távoztam, nehogy valaki bemehessen hozzá és bosszúságot okozzon neki.” 


Peronella észrevette, hogy a férje jön, mivel megismerte a kopogtatásáról; szólott tehát: 
– Jajjaj, Giannellóm, végem van, itt a férjem, hogy az Isten akárhová tegye; most hazajött, és nem tudom, mit jelent ez, hiszen soha máskor nem szokott hazajönni ebben az órában; talán meglátott, mikor besurrantál. De az Isten szerelmére, akárhogy van is a dolog, bújj be ide ebbe a hordóba, én meg megyek ajtót nyitni, s majd meglátjuk, mi az oka, hogy ma ilyen hamar hazajött. 


Giannello tehát tüstént bebújt a hordóba, Peronella pedig kiment ajtót nyitni férjének, és nagyon mérgesen mondotta neki: 
– Hát ez meg már miféle új módi, hogy ilyen korán hazajöttél ma? Ha jól veszem észre, mintha ma nem akarnál dolgozni, mivel látom, hogy szerszámaidat is hazahoztad; hát aztán miből fogunk megélni, ha te ekképpen cselekszel? Miből veszünk kenyeret? Azt hiszed, megengedem, hogy zálogba csapd a szoknyámat és egyéb ringyem-rongyomat? Hiszen én már éjjel-nappal egyebet sem teszek, csak fonok, meg fonok, és már a hús is leválik a körmömről, hogy legalább annyi olajunk legyen, hogy a mécsesünket meggyújthassuk. Férjemuram, nincs olyan szomszédasszony, ki ne csodálkoznék rajtam, és ne csúfolna, hogy ennyit töröm magamat, és ily kemény munkában ennyit fáradozom; te meg csak úgy hazajössz, és lógatod a karodat, holott bizony munkában kellene lenned. 


És ekképpen szólván, sírva fakadt, és megint rákezdte: 
– Jajjaj, ó, én szerencsétlen, ó, én boldogtalan, mely rossz órában születtem, mely nyomorult sorsra jutottam! Micsoda derék ifjút kaphattam volna férjemül, s én nem akartam, hanem inkább ehhez mentem, ez pedig nem gondolja meg, micsoda lányt kapott feleségül. Más asszonyok bezzeg élik világukat a szeretőikkel, s egy sincs közöttök, kinek ne volna kettő-három, és élveznek és férjök előtt a csillagot is letagadják az égről; nekem pedig szegény fejemnek, mivelhogy jó vagyok, s nem fűlik fogam efféle dolgokhoz, búbánatnál és boldogtalanságnál ugyan nincs egyebem; nem is tudom, miért nem szerzek én is szeretőt a többiek módjára. Értsd meg józan ésszel, férjemuram, hogy ha rossz akarnék lenni, bizony könnyűszerrel találnék szeretőt, mivelhogy van éppen elég csinos ifjú, aki szeret engem, és utánam settenkedik és üzenget nekem, és ígérget tenger pénzt, vagy ruhát meg ékszert, ha inkább kedvemre vagyon; de biz én ilyesmit soha nem vettem lelkemre, mert már az anyám sem volt ilyenfajta asszony; te meg csak úgy hazajössz, holott dolgoznod kellene. 


Felelte a férje: 
– Ejnye, feleség, az Isten szerelméért, ne mérgelődj; elhiheted nekem, hogy tudom, ki vagy, s éppen ma reggel is meggyőződtem róla; de a dolog úgy van, hogy én dolgozni mentem, csakhogy nyilván nem tudod, aminthogy magam se tudtam, hogy ma San Galeone napja vagyon, s ennélfogva munkaszünet; ezért jöttem hát haza ebben az órában; de azért gondoskodtam róla, s módját leltem, hogy több mint egy hónapra legyen kenyerünk, mivelhogy eladtam ennek az embernek, ki, mint látod, velem jött, azt a hordót, amely, tudod, már régóta utunkban volt itt a házban; öt tallért ad érte. 


Mondotta akkor Peronella: 
– Hát épp ez az én bajom: te férfi vagy, és kint csavarogsz, és bizony ismerhetnéd a dörgést, és itt van ni: eladsz egy hordót öt talléron, holott én, ki asszony létemre szinte soha ki nem mozdulok a házból, tudván, mely alkalmatlanságot okoz nekünk idebent,hét talléron adtam el ennek az atyafinak, aki éppen mielőtt beléptél volna, belebújt, hogy megnézze, nincs-e valami baja. 
A férj ennek hallatán módfelett megörvendezett, s odaszólt annak, ki a hordóért jött: 
– Atyafi, menj Isten hírével; hiszen hallod, hogy a feleségem hét talléron adta el, holott te csak ötöt kínáltál érte. 
Felelte rá az atyafi: 
– Isten neki fakereszt. 
És elment. Peronella pedig mondotta férjének: 
– Menj oda hát, ha már itt vagy, és üsd nyélbe a vásárt. 


Giannello, ki füleit hegyezvén, figyelt, vajon nem fenyegeti-e valamely veszedelem, nem kell-e résen lennie, Peronella szavainak hallatán nyomban kibújt a hordóból, és mintha nem is hallotta volna, hogy a férj hazatért, megszólalt: 
– Hol vagy, asszonyság? 
Mondotta erre a férj, ki éppen odaért: 
– Itt vagyok, mit akarsz? 
Felelte Giannello: 
– Ki vagy te? Én az asszonyságot keresem, kivel e hordóra megalkudtam. 
Felelte férjuram: 
– Beszélj csak bízvást velem, mivelhogy én vagyok a férje. 


Mondotta akkor Giannello: 
– Úgy látom, a hordónak nincs semmi baja, de azt hiszem, seprőt tartottál benne, mivelhogy belülről valami száraz kéreg van rajta, melyet sehogy sem tudok a körmeimmel lekaparni; tehát csak akkor veszem meg, ha előbb kitisztogatod. 
Peronella a szavába vágott: 
– Nem, ezen ugyan nem megy füstbe a vásár; majd az uram kitisztogatja. 
Szólott a férje is: 
– Bizony, hogy kitisztogatom. 
Lerakta hát szerszámait, ingujjra vetkőzött, gyertyát gyújtott, kaparót kért, bemászott a hordóba, és kezdte kaparni. Peronella pedig, mintha nézni akarná munkáját, a fejét meg egyik karját, meg a vállát bedugta a hordó száján, mely nem volt nagyon bő, és ekképpen fogott szóba: 
– Itten kapard, amott, emitt is; nézd csak, ott még rajta maradt egy kevés. 


S miközben ilyen helyzetben útbaigazította és figyelmeztette a férjét, Giannello, ki még aznap nem csillapította teljesen gerjedelmét, mikor a férj máris megjött, látván, hogy nem tehette meg úgy, ahogy akarta, elszánta magát, hogy úgy csillapítja, ahogy tudja; odalépett tehát az asszonyhoz, ki testével egészen eltakarta a hordó száját, és csillapította véle ifjonti gerjedelmét olyképpen, mint ahogy a végtelen pusztaságokon a szilaj és felgerjedt mének meghágják Parthia kancáit, és épp abban a pillanatban teljesedett be gyönyörűsége, amikor férj uram készen lett a kaparással; akkor tehát visszahúzódott, Peronella kivonta fejét a hordóból, férj uram pedig kibújt. 


Miért is Peronella odaszólt Giannellónak: 
– Fogd ezt a gyertyát, atyafi, és nézd meg, eléggé tiszta-e már. 
Giannello belenézett a hordóba, és azt mondta, hogy most már nincs ellene kifogása, és meg van elégedve; hát kifizette a hét tallért, és férjurammal házába cipeltette a hordót. 

(Révay József fordítása)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése