Pasolini

Pasolini

2014. március 1., szombat

MONIQUE VAN VOOREN

Monique van Vooren (Belgium, Brüsszel, 1925. március 23.) belga modell, színésznő, táncosnő, énekesnő és írónő az 1950-es, 1960-as években elsősorban gyakori médiaszerepléseinek köszönhetően vált ismertté. Bár egyaránt játszott színpadon és filmekben, személyével kapcsolatban a szenzációt gyakran mégis az jelentette, hogy kikkel mutatkozott különféle nyilvános helyeken és társasági eseményeken. Közel az ötvenhez játszotta filmszínészi pályafutása leghíresebb szerepét, Frankenstein bárónét a Test Frankensteinnek (1973) című erotikus horrorban, amelyet eredetileg háromdimenziós filmként forgattak. Az ötvenes években nagylemeze jelent meg, és énekesnőként rendszeresen fellépett a New York-i Waldorf Astoriában és a Rainbow Roomban. Túl az ötvenedik életévén az írással is megpróbálkozott.


KARRIERTÖRTÉNET
A kezdetek
Az angol Wikipédia cáfolja az IMDB fentebb is olvasható adatait: az on-line enciklopédia szerint Monique van Vooren valójában 1927. március 25-én született. Később maga a művésznő már 1938-at emlegetett, amit persze senki nem vett komolyan, hiszen 1950-ben felnőtt nőként, és nem kamasz lányként kezdett filmezni. Hazájában korcsolyabajnok volt, gyakorlott teniszjátékos és végzett balerina. Állítólag 1949. november 3-án érkezett az Egyesült Államokba, New York városába a Queen Elizabeth fedélzetén. A hajó október 29-én indult a franciaországi Cherbourg kikötőjéből. Az utaslista szerint Monique akkor volt 22 éves. Az angol Wikipédia ezt az infót tekinti perdöntőnek a művésznő születésére vonatkozóan, ámbár Monique a következő évben egy másik regisztrált utazás alkalmával szintén 22 évesként került nyilvántartásba, szóval ki tudja, hány évig volt 22 éves. A New York-i Egyetemen előbb jogot tanult, majd átnyergelt a filozófiára. Mégsem lett belőle sem jogász, sem filozófus. Először modellként szerzett nevet magának, fotóit közölte a legendás Life magazin, az évek folyamán pedig olyan újságok számára fényképezték, mint a Cabaret, a Follies, a Pix Annual, a Pictorial Magazine, a Picture Week, a Gala, a Hit Show, a Sir!, a Beau és persze a Playboy. Noha 1950-ben állítólag már az Egyesült Államokban élt, ebben az évben valahogy mégis játszott egy kisebb szerepet a Holnap már késő... című olasz filmben. Léonide Moguy drámájának főszerepeit a fiatalon elhunyt Pier Angeli, a rendezőként is jelentékeny Vittorio De Sica és a későbbi James Bond-filmek Miss Moneypenny-je, Lois Maxwell játszották. 


A színésznő és a celeb
A kikapós szépségre felfigyelt Hollywood is, és Monique 1953-ban egy Tarzan-produkcióban állt a kamerák elé. A „majomember” szerepét akkoriban már nem a magyar származású Johnny Weissmüller, hanem a daliás Lex Barker játszotta, kit jómagam leginkább Old Shatterhand megformálójaként ismerek a hatvanas évek nyugatnémet (!) indiánfilmjeiből. Ez volt egyébként Barker ötödik és egyben utolsó Tarzan-filmje. A Monique által alakított Lyra egy orvvadászokból álló bandát vezet, amely értékes elefántcsontot akar zsákmányolni. Az elvetemült asszony tudja, hogy Tarzan a hangjával képes magához hívni az ormányosokat, amelyeket így könnyű lenne fogságba ejteni, ezért minden női vonzerejét beveti, hogy elcsábítsa hősünket. A produkció gúnyos kritikákat kapott, mindazonáltal Monique hollywoodi karrierje nem emiatt szakadt félbe. Feleségül ment Jerry Purcell zenei producerhez, és még a Tarzan-film bemutatásának évében fiút szült neki, aki az Eric nevet kapta. A házastársak idővel ugyan szétköltöztek, de sohasem váltak el. Amikor a férfi 2002 márciusában hosszas betegség után elhunyt, a hír annyira lesújtotta feleségét, hogy lemondta születésnapi partyját, melyet egyik régi barátja szervezett neki. 1953-ban egyébként még egy 229 előadást megért Broadway-musical is belefért Monique elfoglaltságaiba: a John Murray Anderson's Almanac férfi főszerepét Harry Belafonte, a nőit Polly Bergen játszotta. 


A kismama 1955-ben Franciaországba utazott, ahol két főszerepet is kapott. Pierre Foucaud Série noire című bűnügyi filmjében Henri Vidal, Erich von Stroheim és Robert Hossein partnere lehetett, míg a Ça va barder című kalandfilmben Eddie Constantine és May Britt oldalán tűnt fel. Az 1950-es évek második felében Monique visszatért Hollywoodba abban a reményben, hogy a francia kitérő után folytatódhat tengerentúli karrierje. Reményei csak részben váltak valóra. A Tízezer hálószoba (1957) című zenés komédiában csupán cameoszerep jutott neki. A produkciónak mellesleg több magyar vonatkozása is van: az egyik forgatókönyvíró Vadnay László, a női főszereplő Bartók Éva, a rendező Richard Thorpe pedig hét évvel később Az aranyfej (1964) című magyar–amerikai koprodukciót irányította. A férfi főszereplőnek, Dean Martinnak ez volt az első önálló filmje azóta, hogy népszerű duója Jerry Lewisszal személyes konfliktusok miatt megszűnt. Szintén zenés komédia a Colette regényéből forgatott Gigi (1958, rendező: Vincente Minnelli), amelyben Magyarországot Gábor Éva (Zsazsa húga) képviselte. Monique egy táncosnőt alakított: nevét ugyan nem tüntették fel a stáblistán, de akkoriban egyébként sem volt divat a részletes stáblista. Ugyanabban az évben egy nagylemeze jelent meg, a 12 felvételt tartalmazó Mink in Hi-Fi, amelyen Skitch Henderson és zenekara kísérte. 


Hogy Monique hollywoodi karrierje nem szárnyalt igazán magasra, annak egyik oka az lehetett, hogy igen erős konkurenciával kellett megküzdenie. Hasonló típust képviselt például Marilyn Monroe is, aki az 1950-es években élte fénykorát, de a szintén szőke kebelcsoda, Mamie Van Doren is riválisként jelentkezett. Mindazonáltal Monique nagy népszerűségre tett szert a televízió által egyrészt különböző sorozatokban játszott szerepeivel, másrészt szórakoztató showműsorok sztárvendégeként. A hatvanas években szerepelt például a Peter Falk főszereplésével készült The Trials of O'Brien című 22 részes széria egyik epizódjában, illetve a Batmanben, amelynek címszerepét Adam West alakította. A filmvásznon bő egy évtizedig csak kétszer bukkant fel újra. A Happy Anniversary (1959) című komédiában David Niven és Mitzi Gaynor partnere volt, Philip Kaufman Rettenthetetlen Frank (1967) című alkotásában pedig megkapta a női főszerepet. A címszereplő nem más, mint a pályakezdő Jon Voight, akinek ez volt az első mozifilmje. Annyira gyengén sikerült, hogy csak Voight nagy dobása, az Éjféli cowboy (1969) világsikere után mutatták be azzal a reklámszlogennel, hogy a színész mindkettőben egy cowboyt alakít. Rettenthetetlen Frank életét veszti a chicagói gengszterek lövéseitől, de egy tudósnak köszönhetően supermani képességekkel sikerül újjáéleszteni. (Hát, ez tényleg nem hangzik túl jól...) 


Monique 1960-ban a Destry Rides Again című darabbal turnézott, amelyben Frenchy szerepét alakította. Mindazonáltal a hatvanas években sokkal többet hallatott magáról celebként, mint színésznőként. Televíziós szerepléseiről már esett szó, de érdemes megemlíteni, hogy részt vett a legendás musical, a Hair premierjén is 1968 áprilisában. A Gazette magazin újságírója szerint a meztelenséggel tarkított előadás óriási feltűnést keltett, elvégre a színpadi meztelenség akkoriban botrányosan merész újdonságnak számított, ám még ez sem terelte el a figyelmet a közönség soraiban megjelent Monique-ról, aki egy átlátszó fekete blúzt viselt. A zsurnaliszta szerint sokkal inkább vonzotta a tekintetet, mint a színpadon vetkőző színészek vagy a szintén különc módra öltözött többi néző. Monique az 1970-es évek elején újra Európában forgatott. Parányi szerepet vállalt Pier Paolo Pasolini Dekameron (1971) című mesterművében, amely Boccaccio novellagyűjteménye alapján készült. A negyedik történetben jelent meg, Ciappelletto álmában mint a Koponyák Királynője. A figura csupán néhány másodpercig látható, mégis a film egyik legemlékezetesebb arcának számít: úgy a korabeli posztereken, mint a későbbi VHS-, DVD- és Blu-Ray-kiadások borítóin felhasználták a színésznőt ábrázoló képkockákat. Pasolini filmje egyébként az Egyesült Államokban X besorolást kapott, amelyet a kizárólag felnőtteknek szóló, sikamlós témájú, a pornográfia határát súroló alkotások számára tartottak fenn.


Ilyenekből a művésznő 1973-ban hármat is forgatott. Theodore Gershuny Sugar Cookies című horrorja egy pornófilmesről szól, aki egyik modelljét – aki mellesleg a szeretője – ráveszi arra, hogy öngyilkosságot kövessen el a kamera előtt. A lány leszbikus barátnője azonban rájön arra, hogy mi történt, és bosszút esküszik. Az eredeti forgatókönyvet Lloyd Kaufman írta, aki maga szerette volna megrendezni a filmet, és ennek érdekében egy külön céget alapított. Egyik barátja, egy bizonyos Oliver Stone is társproducerként csatlakozott a vállalkozáshoz. Végül Kaufman lemondott a rendezésről, és átengedte a lehetőséget a tapasztaltabb Gershunynak. Az új direktor átírta a forgatókönyvet, az egyik női főszerepet pedig feleségének, Mary Woronovnak adta. A Hamvazószerda (szintén 1973-ból) Larry Peerce alkotása. A hervadásnak indult hősnő, Barbara (Elizabeth Taylor) titokban plasztikai műtétnek veti alá magát, mert abban reménykedik, hogy megfiatalodott külsejével sikerül újra felkeltenie férje, Mark (Henry Fonda) érdeklődését. Egy síparadicsomban várja Mark jelentkezését, és közben élvezi, hogy ismeretlen férfiak kezdenek legyeskedni körülötte, mint például a jóképű Erich (Helmut Berger). A film lesújtó kritikákat kapott, még Taylor exférje, Richard Burton szerint is óriási melléfogás volt Liz részéről elvállalni ezt a szerepet. Monique egy német asszonyt játszott a filmben.


Test Frankensteinnek 
A harmadik 1973-as produkció Paul Morrissey nevéhez fűződik. A Test Frankensteinnek egyik producere Morrissey korábbi alkotótársa és barátja, a legendás Andy Warhol volt, ezért a produkciót Andy Warhol's Frankenstein címmel is reklámozták, noha Warhol állítólag a közelében sem járt a forgatásnak. Rossz nyelvek szerint pénzt sem adott, csupán jól csengő nevét engedte felhasználni reklámcélokra. A szerény költségvetést Carlo Ponti biztosította, aki a 800 ezer dolláros büdzséből rögtön két térhatású filmet is szeretett volna tető alá hozni. (A másik is elkészült, részben azonos stábbal, Blood for Dracula címmel, de csak két dimenzióban.) Mivel Morrisssey-nek nem voltak tapasztalatai a háromdimenziós technika terén, ezért Ponti ragaszkodott az olasz Antonio Margheriti közreműködéséhez is, aki ismerte ezt az eljárást. Margheriti tanácsadói közreműködése később számos vitát eredményezett, melyek arról szóltak, hogy tulajdonképpen ki is rendezte a filmet. Morrissey később úgy nyilatkozott a médiának, hogy Margheriti semmiféle rendezői tevékenységet nem végzett. Az olasz direktor elismerte ugyan, hogy a kész film alapvetően Morrissey alkotása, azt viszont cáfolta, hogy semmivel sem járult hozzá az opusz megszületéséhez. Rajongók és filmesztéták úgy vélik, hogy a mű egésze egyértelműen Morrissey stílusát tükrözi, bizonyos jelenetek azonban inkább Margheriti vizuális látásmódjára emlékeztetnek. Ponti takarékossági okokból ragaszkodott az előre megírt, részletes forgatókönyvhöz is, amelyet a jó nevű Tonino Guerra írt, ám Morrissey ennek ellenére gyakran improvizált. Az alacsony költségvetés miatt a rendező nem tudott igazán nagy sztárokat szerződtetni: a Nicholast alakító férfi szexszimbólumot, Joe Dallesandrót öt évvel korábban ő maga fedezte fel, a német Udo Kier (Frankenstein) később avantgárd művészfilmek kultszínésze lett, a női szörnyet alakító Dalila Di Lazzaro pedig kis ideig erotikus csillagként tündökölt az olasz és a francia médiában. Monique kapta a nimfomániás Katrin Frankenstein bárónő szerepét: kiszedett szemöldökével, halottfehér, merev arcával maga is olyan volt, mintha kreatúra lenne. A Test Frankensteinnek nem kapott túl jó kritikákat, sőt egyes vélemények szerint Morrissey tehet arról, hogy azokban az években az olasz filmgyártásban elszaporodtak a véres horror és az explicit szex kombinációjára épülő, kétes értékű tucatfilmek. 


Az utolsó négy évtized
Az 1973-as filmek után Monique közel másfél évtizedig nem állt újra a felvevőgép elé, és a médiában is kevesebbet szerepelt, ámbár a bulvármagazinok időnként írtak róla. 1978-ban egy szakácskönyvet dobott piacra The Happy Cooker címmel, öt évvel később pedig egy fikciós regénye jelent meg, a Night Sanctuary. A történet főszereplője három gyönyörű nő, akik a felső tízezer luxusában élnek, és semmi nem akadályozhatja meg őket céljaik elérése érdekében. Múltjukban azonban sötét titkok lappanganak. Közös bennük az is, hogy mindhárman szenvedélyesen vonzódnak egy orosz balett-táncoshoz. Monique 1987-ben kisebb szerepet alakított Oliver Stone Tőzsdecápák című nagy visszhangot kiváltott alkotásában, amely Michael Douglas jutalomjátéka volt. Rudy Gekko szerepében az akkor még nem egész hároméves Sean Stone, a direktor fia tűnt fel, aki felcseperedvén maga is a rendezői pályát választotta. (Közben apuka még egy tucat filmjében is felbukkant.) Néhány rövidfilm után 2012-ben Greystone Park címmel bemutatták első saját nagyfilmjét, egy horrort, amely állítólag valós tényeken alapul. A címadó pszichiátriai intézmény valóban létezik, 1876-ban adták át. Az 1950-es évekig dinamikusan fejlődött, 1953-ban már 7674 beteget kezeltek a falai között. Egyik leghíresebb lakója a neves folkénekes, Woody Guthrie volt. Az 1960-as évektől a Greystone Park hanyatlásnak indult, az új évezredben már csak alig harminc épületét használják, a többit átengedték a lassú enyészetnek. Több szereplő is saját magát játssza a filmben, így például a kilencvenedik éve felé közeledő Monique is. 


FILMOGRÁFIA
* 2012: Greystone Park
* 1987: Tőzsdecápák (Wall Street)
* 1973: Test Frankensteinnek (Flesh for Frankenstein)
* 1973: Hamvazószerda (Ash Wednesday) 
* 1973: Sugar Cookies 
* 1971: Dekameron (mint Monique Van Voren)
* 1968: Batman (tévésorozat, a Penguin's Clean Sweep és a Nora Clavicle and the Ladies' Crime Club című epizódban) (nincs feltüntetve a stáblistán)
* 1967: Rettenthetetlen Frank (Fearless Frank) 
* 1965: The Trials of O'Brien (tévésorozat, a Goodbye and Keep Cool című epizódban)
* 1963: The United States Steel Hour (tévésorozat, a Southwest Quarter című epizódban)
* 1961: The DuPont Show of the Week (tévésorozat, a Trick or Treason című epizódban)
* 1959: The United States Steel Hour (tévésorozat, az A Taste of Champagne című epizódban) 
* 1959: Happy Anniversary 
* 1959: Sunday Showcase (tévésorozat) 
* 1958: Gigi (nincs feltüntetve a stáblistán)
* 1957: Tízezer hálószoba (Ten Thousand Bedrooms) (mint Monique Van Vooren)
* 1957: Producers' Showcase (tévésorozat, a Mayerling című epizódban)
* 1955: Ça va barder 
* 1955: Série noire 
* 1953: Tarzan és az ördögi nő (Tarzan and the She-Devil) 
* 1950: Holnap már késő... (Domani è troppo tardi)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése