Pasolini

Pasolini

2012. március 15., csütörtök

ANNA MAGNANI

Anna Magnani (Róma, 1908. március 7. – Róma, 1973. szeptember 26.) Oscar- és Golden Globe-díjas olasz színésznő a filmtörténet egyik legnagyobb hatású irányzata, a neorealizmus legjelentősebb színművésze volt. Főleg a drámai szerepek álltak közel hozzá, melyeket ösztönös tehetségével, olaszos temperamentumával és szenvedélyességével játszott el. A Róma, nyílt város (1945) című filmdráma női főszerepe tette nemzetközileg ismertté a nevét. Egyike volt azon kevés európai színésznőnek, akik Hollywoodban is jelentős sikereket értek el anélkül, hogy túl sokat kellett volna feladniuk természetességükből, eredeti egyéniségükből. Pályafutása megkoronázásaként tartják számon Pier Paolo Pasolini Mamma Róma (1962) című filmjét, amelyben egy kamasz fiáért minden áldozatra hajlandó, kiöregedett prostituáltat alakított. Híresen nehéz természetű színésznő volt, számos világhírű pályatársával keveredett kisebb-nagyobb konfliktusokba, ugyanakkor a legrangosabb filmszaklapok és -szakemberek sorolták a XX. század legkiemelkedőbb, legnagyobb hatású művészei közé. 


KARRIERTÖRTÉNET
A kezdetek
Magnani származása és születési helye nem teljesen tisztázott. A legtöbb forrás szerint Rómában jött világra Francesco Magnani és Marina Casadei gyermekeként. A világhírű filmrendező, Franco Zeffirelli viszont azt állítja önéletrajzi könyvében, hogy nagyon jól ismerte a színésznőt, aki valójában Egyiptomban született, anyja egy olasz zsidó nő, apja egy egyiptomi férfi volt. Annát a nagymama hozta Rómába, ahol az egyik szegénynegyedben laktak. Más források úgy tudják, Magnani anyja Marina Magnani varrónő volt. Apja, Pietro Del Duce állítólag elhagyta családját. Marina ezután az anyjára bízta Annát, és Egyiptomba utazott, ahol egy gazdag osztrák férfihoz ment feleségül. A színésznő később meg akarta találni az apját, de miután megtudta az igazságot, felhagyott a kereséssel, mert „nem akartam egy Duce lánya lenni”. Tizennégy éves koráig oktatása csupán formálisnak volt nevezhető. Felvételt nyert azonban egy Rómában működő francia kolostori iskolába, ahol nemcsak a francia nyelvet sajátította el, hanem zongorázni is kiválóan megtanult. Mindig örömmel nézte a kolostor karácsonyi ünnepségén fellépő apácákat, és biográfusai szerint ekkor támadt fel az érdeklődése a színjátszás iránt.


Nagyszülei szeretettel gondoskodtak róla, élelmiszerben és ruhában soha nem szenvedett hiányt. Eleinte csendes, törékeny kislány volt, idővel azonban oly mértékben oldódtak a gátlásai, hogy nem egyszer a környék legrosszabb hírű gyerekeivel barátkozott. Erről később így beszélt: „Gyűlölöm a társadalmi konvenciókat. Számomra az életet az utca, az egyszerű emberek jelentik.” Tizenhét éves volt (más források szerint: tizenkilenc), amikor megkezdte kétéves színitanulmányait az Eleonora Duséról elnevezett római művészeti akadémián. Hogy eltartsa saját magát, éjszakai klubokban és kabarékban lépett fel. Hamarosan kiérdemelte „az olasz Édith Piaf” becenevet. A fentiekkel ellentétben egyik barátja, Mickey Knox színész szerint Magnani sohasem tanult színjátszást, ösztönös tehetség volt, aki rendelkezett azzal a képességgel, hogy irányítsa a közönség érzelmeit, és elhitesse a nézőkkel, hogy amit a színpadon látnak, az akár a saját életük is lehetne. Knox azt állította, hogy Anna énekesnői karrierje hangversenytermekben kezdődött római dalok előadásával. Ösztönös tehetségének köszönhetően a varieték közönségét éppúgy magával tudta ragadni, mint a színházlátogatókat. Színpadi alakításai közül különösen emlékezetes volt Eugene O’Neill Anna Christie című drámájában, valamint Robert E. Sherwood A megkövült erdő című darabjában nyújtott teljesítménye. 


A filmszínészi pálya kezdetei
A filmlexikonok és on-line adatbázisok szerint Magnani 1928-ban állt először a felvevőgép elé. Augusto Genina Scampolo című némafilmjében bukkant fel, nevét ki sem írták a stáblistára. 1933-ban Rómában különféle kísérleti színielőadásokban lépett fel. Ekkor figyelt fel rá Goffredo Alessandrini, aki az olasz filmtörténetben az elsők között próbálkozott a hangosfilmmel. A rendező beleszeretett a temperamentumos színésznőbe, és megismerkedésük évében feleségül is vette. Alessandrini a fasiszta korszak egyik legsikeresebb alkotójának számított, ezért kézenfekvő lett volna, hogy filmjeinek tehetséges felesége legyen a sztárja, ám a házaspár összesen csak kétszer forgatott együtt: Cavalleria (1936), Camicie rosse (1952), de az utóbbit már az 1950-ben kimondott válás után készítették. Kevesen tudják, hogy Magnani karrierjének vannak magyar vonatkozásai is. Első igazán jelentős filmje, a Péntek Rézi (1941) ugyanis Vajda László három évvel korábbi, azonos című magyar filmvígjátékának remake-je, melynek rendezője és főszereplője Vittorio De Sica volt. Az egy évvel későbbi A szerencse az égből jön (1942) szintén egy 1938-as magyar film, Az ember néha téved remake-je. Az eredetit Gaál Béla rendezte, az olasz verzió rendezője pedig nem más, mint Tolnay Klári volt férje, Ráthonyi Ákos. Magnani a magyar színjátszás nagy egyénisége, Dayka Margit egykori szerepét játszotta, egy Zizi nevű utcalányt. (Később is játszott utcanőket, például Pasolininél is.) 


Róma, nyílt város
Magnani nemzetközi hírnevét a neorealizmus egyik csúcsteljesítményeként számon tartott dráma, a Róma, nyílt város (1945) alapozta meg. Roberto Rossellini alkotásának forgatókönyvét Sergio Amidei és az akkor még ismeretlen Federico Fellini írta. Fellini győzte meg Amideit és Rossellinit arról, hogy ne dokumentum-, hanem játékfilmet forgassanak a németek által meggyilkolt papról. (A figurát valós személy, Morosini atya ihlette.) Fellinire egyéb feladatok is hárultak. Korábbi ismeretségük okán neki kellett rábeszélni Aldo Fabrizit, hogy vállalja el Don Pietro szerepét. A produkció finanszírozását ugyanis először egy vagyonos hölgy vállalta azzal a feltétellel, hogy Fabrizi kapja a főszerepet. Magnani egy állapotos nőt játszott, aki húga szeretőjének, egy kommunista mérnöknek próbál segíteni, hogy elrejtőzzön a Gestapo elől. Az események azonban tragikus fordulatot vesznek, az állapotos asszonyt a németek az utcán agyonlövik. Magnani halála egyike a filmtörténet leghíresebb képsorainak, Tinto Brass erotikus drámája, az Érzelem ’45 (2002) is felidézi ezt a híres epizódot. Kevésbé köztudott azonban, hogy a szerepet eredetileg nem Magnaninak, hanem Clara Calamainak szánták, aki egy másik neorealista remekmű, a Luchino Visconti által rendezett Megszállottság (1943) hősnőjét játszotta.


Az osztrák dezertőrt a Rómában élő Tolnay Ákos forgatókönyvíró alakította, aki 1903-ban született, és valószínűleg azóta már elhunyt, de halálának időpontja nem szerepel az IMDB-n. Egyes (magyar) források szerint Tolnay is részt vett a film forgatókönyvének megírásában, hiszen állítólag ő volt az egyetlen a közreműködők közül, aki valóban részt vett az ellenállásban. Idővel azonban olyannyira megromlott a kapcsolata Rossellinivel, hogy az általa játszott figura letartóztatásának kulcsjelenetét már nem vele vették fel. A Róma, nyílt várost az olasz kritikusok eleinte nem fogadták túl jól, a hazai és a külföldi közönség azonban lelkesedett érte. Mulatságos érdekesség, hogy e tipikusan olasz történet franciára szinkronizált változatában a szereplők francia keresztneveket kaptak. Magnani a nemzetközi sikernek köszönhetően igazi sztárrá vált, ami azért is figyelemre méltó tény, mert egyáltalán nem volt sztáralkat, és nem azt a szépségideált képviselte, mint néhány évvel később például Silvana Mangano, Sophia Loren vagy Gina Lollobrigida. 


Rossellini, Visconti, Renoir
A Róma, nyílt város után Magnanit kézről kézre adták a legjobb olasz és külföldi rendezők, a színésznő pedig még a kevésbé sikerült alkotásokban is emlékezetes teljesítményt nyújtott. Rossellinivel 1948-ban dolgozott újra: egy kétrészes epizódfilmet forgattak Szerelem címmel. A második epizód, A csoda férfi főszerepét maga Fellini játszotta, valljuk meg őszintén, feledhetően. Számára azonban azért lehetett érdekes a színészkedés, mert a filmkészítést a forgatókönyvírás után (de még a rendezés előtt) egy másik szemszögből ismerhette meg. Luchino Visconti Szépek szépe (1951) című alkotása bizonyos értelemben a Mamma Róma előzménye Magnani karrierjében, hiszen mindkét filmben egy igazi anyatigrist játszik. Visconti opusza látlelet a korabeli olasz filmvilágról: egy anya (Anna Magnani) mindent hajlandó megtenni annak érdekében, hogy lánya filmszerephez jusson, de mire ez az álma teljesül, kiábrándul a filmezésből. Visconti annyira el volt ragadtatva Annától, hogy elvállalta a róla szóló epizód megrendezését a híres színésznőket bemutató Asszonyok vagyunk (1953) című produkcióban. Az egyik epizódot egyébként Magnani volt élettársa, Roberto Rossellini rendezte – Ingrid Bergmanról. Visconti lelkesedését Magnanit illetően egyébként Jean Renoir is osztotta, aki Az aranyhintó (1952) című jól fogadott vígjátékának főszerepét bízta Annára: „Ő volt a legnagyobb színész, akivel valaha is dolgoztam.” 


Tetovált rózsa
Magnani kimagasló tehetségére természetesen a tengerentúlon is felfigyeltek. A világhírű kortárs író, Tennessee Williams (1911–1983) kifejezetten neki írta Serafina szerepét a Tetovált rózsa című 1951-es darabjában, ám a színésznő szerény angol nyelvtudása miatt lemondta a Broadway-előadás főszerepét. Amikor viszont négy évvel később Delbert Mann filmet forgatott a drámából, Magnani igent mondott a felkérésre. Hiányos angol nyelvtudása ugyan továbbra is aggasztotta, mindazonáltal magával ragadó egyéniségével, kimagasló tehetségével meghódította a stábtagokat, később pedig a szakmát és a közönséget. Alakításáért Golden Globe- és Oscar-díjat kapott. John DiLeo filmtörténész szerint Magnani játéka Serafinaként ragyogó bizonyítéka annak, hogy miért sorolják őt minden idők tizenkét legnagyobb színésznője közé. Mondani sem kéne, hogy Tennessee Williams szintén maximálisan elégedett volt a színésznő alakításával, akit egyébként a magánéletben is nagyra becsült, elsősorban nyíltsága és őszintesége miatt.


Az Orfeusz alászáll (1957) című Williams-dráma hősnője, Lady Torrance személyét szintén Magnani egyénisége ihlette, ám a színésznő ezt a szerepet sem vállalta el a Broadwayn. Mindkét dráma színpadi változatában Maureen Stapleton lépett a helyére, és aratott megérdemelt sikert. A filmváltozatot Sidney Lumet rendezte, a férfi főszerepet pedig egy másik legenda, Marlon Brando játszotta, ugyanis Val Xavier szerepét Williams egyenesen neki írta. (Ennek ellenére Brando is csak filmen játszotta el.) A várakozásokkal ellentétben a két kivételes tehetségű színész egyáltalán nem jött ki egymással. A probléma forrása állítólag egy ágyjelenet volt, amelyre Anna nagyon készült, Brando azonban egyértelműen a tudomására hozta, hogy egy cseppet sem találja vonzónak őt. Bennfentesek tudni vélik, hogy Marlont elsősorban Magnani hiányos angol nyelvtudása bosszantotta, és legendássá vált „motyogásával” próbált elégtételt venni rajta, amelyet az angolul nem tökéletesen beszélő színésznő gyakran nem is értett. Emiatt Williams állítólag nagyon megharagudott Brandóra. Mások úgy tudják, Marlon ellenszenve valójában onnan eredeztethető, hogy megtudta: partnernője nem akart vele forgatni, és inkább szerelmét, Anthony Franciosát javasolta Val szerepére. A producerek viszont kereskedelmi szempontok miatt hallani sem akartak a szinte ismeretlen Franciosáról. 


Egyéb filmszerepek
George Cukor irányításával készült a Vad a szél (1957) című filmdráma, amelyet eredetileg John Sturges rendezett volna. A hivatalos közlés szerint Sturges betegség miatt lépett vissza a rendezéstől, Cukor azonban évek múlva azt állította, hogy kollégája valójában Fred Zinnemann helyett akarta megrendezni Az öreg halász és a tenger (1958) című filmet. Más források úgy tudják, hogy Sturges sokkal cselekményesebb alkotásnak tervezte a Vad a szélt, de miután kiderült, hogy a producerek szerelmi történetben gondolkodnak, visszaadta a munkát. Magnani természetesen a tőle megszokott magas színvonalon játszott, valószínűleg jó hatással volt rá az is, hogy akkori szerelme, Anthony Franciosa lehetett az egyik partnere. Másik fontos partnere Anthony Quinn volt. Nem találtam forrást arra vonatkozóan, hogy Magnani és Quinn milyen munkakapcsolatban álltak egymással, mindenesetre bő tíz évvel később kifejezetten feszült viszonyban játszottak együtt egy másik produkcióban. Az eddigiek alapján azonban ne gondoljuk azt, hogy Magnani kizárólag csak a férfi kollégáival került összeütközésbe. Renato Castellani A pokol városában (1959) című drámájának forgatásán a hozzá hasonlóan világhírű és kiváló partnernőjével, Giulietta Masinával sem volt igazán jó viszonyban. (Federico Fellinit valószínűleg kínosan érintette ez a helyzet, hiszen Masina a felesége volt, Magnanival pedig barátságot ápolt.) Giulietta egy római cselédlányt játszott, aki ártatlanul kerül börtönbe, „nehézlányok” közé, ahol maga is elzüllik, miközben a Magnani által játszott prostituált ellenkező utat jár be, és megtisztul. 1960-ban megcsillant annak lehetősége, hogy Cukor és Magnani újra együtt dolgozzon, mivel Carlo Ponti filmet akart készíttetni Alberto Moravia Egy asszony meg a lánya című regényéből. A rendezésre a producer Cukort szemelte ki, aki Magnanit akarta az anya szerepére, Ponti pedig természetesen a feleségének, Sophia Lorennek szánta a lány szerepét. Anna viszont kerek perec kijelentette, hogy nem hajlandó Lorennel együtt játszani, mivel Sophia feltűnően magasabb nála, és a filmvásznon nevetségesen hatna, hogy felnéz a lányára. Rossz nyelvek szerint az is szerepet játszott az elutasításban, hogy állítólag nem tartotta jó színésznőnek fiatal pályatársát. Cukort Magnani nélkül nem érdekelte a film, a helyébe lépő Vittorio De Sicának viszont maga Anna javasolta, hogy Sophiának inkább az anya szerepét adják. (Alakításáért Loren Oscar-díjat kapott.)


Mamma Róma
Egyes források szerint Anna Magnani szerepeltetése a Mamma Rómában (1962) nem Pasolini, hanem Alfredo Bini ötlete volt, ámbár Pasolini érthető módon büszke volt arra, hogy a neorealizmus legnagyobb csillagával dolgozhat együtt. (Egy interjúban viszont Alfredo Bini azt nyilatkozta, hogy ellenezte Magnani szerepeltetését a színésznő nehéz természete miatt, de Pasolini határozott kívánságának eleget téve mégis megállapodott vele, ámbár az anyagi feltételeket Magnani először nem fogadta el.) Filmtörténészek tudni vélik, hogy Magnani eleinte tartózkodva fogadta a felkérést, miután azonban elolvasta a forgatókönyvet, azonnal elvállalta a szerepet. Nem először játszott utcanőt, mondhatni: gyakorlata volt ennek a típusnak az életre keltésében, mindazonáltal éppen emiatt arra is figyelnie kellett, hogy ne rutinból játsszon. Mamma Róma szerepe végül Magnani pályafutásának megkoronázása lett, művészetének egyfajta esszenciája. Nem csupán korábbi prostituáltszerepeit gazdagította újabb színekkel, hanem azt az anyafigurát is, akit Viscontinál játszott a Szépek szépében. A gyermekéért minden áldozatra kész anyatigris egyénisége a civil Magnanihoz is igen közel állt: Massimo Serato színésztől született fia, Luca gyermekbénulásban szenvedett, és Magnani egyik specialistától járt a másikig, hogy megpróbáljon segíteni rajta. Egyszer meglátott egy láb nélküli veteránt, ahogyan a járdán vonszolta magát, és rádöbbent arra, hogy milyen sors vár majd Lucára, ha felnő. Elhatározta, hogy minden áldozatot meghoz azért, hogy megvédje a gyermekét a szenvedéstől. Mamma Róma szerepében ugyanakkor Magnani magát a sokat látott, sokat szenvedett Örök Várost is szimbolizálta, és éppen emiatt kérte fel őt tíz évvel később Fellini, hogy legalább néhány pillanatra jelenjen meg a Fellini-Róma (1972) című filmjében.


Mindazonáltal Tonino Delli Colli operatőr visszaemlékezései szerint nem volt könnyű Magnanival együtt dolgozni, mert a színésznőnek számos előzetes kikötése volt. Ragaszkodott például ahhoz, hogy megtekintsen minden musztert, és amelyik jelenettel nem volt elégedett, azt újra fel kellett venni. Elégedetlen volt a filmbeli külsejével is, főleg táskás szemeivel. Delli Colli megpróbálta meggyőzni arról, hogy pontosan úgy néz ki, amilyennek a figurát elképzelték, Magnani azonban nem törődött bele ebbe. Haját hátrahúzták, hogy bőre kisimuljon, és lágy fényben, reflektorok használatával filmezték. Ez viszont nem igazán harmonizált Pasolini természetességre törekvő munkamódszerével. Gondot okozott az is, hogy a színésznő sokat gesztikulált, a figurát viszont Pasolini nem olyannak képzelte. Ezt a problémát a közeli felvételek gyakori alkalmazásával hidalták át, ezeken ugyanis nem látszanak a színésznő kezei. Pasolini végső soron nem volt megelégedve Magnanival, de nem a sztárallűrök, hanem a hitelesség miatt. Erről így nyilatkozott: „Azt a kettősséget akartam megmutatni, amikor egy lumpenproletár találkozik a kispolgári struktúrával. De ez nem sikerült, mert Anna Magnani kispolgári környezetben született és élt, így színésznőként sem rendelkezett a szerephez szükséges jellegzetességekkel.”


A kritika és a közönség (e sorok íróját is beleértve) azonban nem osztotta Pasolini véleményét, és Mamma Rómát mindmáig Magnani egyik legnagyobb alakításaként tartják számon. Meglehet, a film fogadtatása körüli viharok okozták, hogy a színésznő ezért a szerepformálásáért semmilyen díjat nem kapott, sőt nem is jelölték semmilyen szakmai elismerésre. A botrány hullámai az Egyesült Államokig is elértek, ahol a Mamma Róma csak évtizedekkel az ősbemutató után jutott el a közönséghez. Elégedetlensége ellenére Pasolini természetesen soha nem vonta kétségbe Magnani művészi nagyságát, hiszen egyébként is tisztelettudóan, ugyanakkor őszintén viszonyult a színészeihez. Évekkel később, amikor a Médea (1970) megfilmesítésére készült, megfordult a fejében, hogy ismét Magnanival forgasson. Természetesen ezúttal sem a Magnani hírnevéből fakadó kereskedelmi lehetőségek vezérelték, hanem a szerep és a színésznő személyes sorsa közötti egybeesések, hiszen Anna is éppoly „hűtlenül” elhagyott asszony volt, mint Euripidész drámájának hősnője. Magnani minden bizonnyal nagyszerű Médea lett volna egy 15-20 évvel korábbi filmben, de a hatvanas évek végén már túl öreg volt a szerephez, így Pasolini végül Maria Callast választotta. 


Kései filmek
A Mamma Róma után Magnani már keveset filmezett, és ezek az alkotások nem is igazán mérhetők legnagyobb sikereihez. Nanni Loy Olasz furcsaságok (1965) című szkeccsfilmje annak idején Magyarországra is eljutott. A szellemes történetek az olasz átlagember viselkedését figurázzák ki, de inkább megértően, semmint rosszindulatúan vagy közönségesen. Stanley Kramer Santa Vittoria titka (1969) című háborús filmdrámájának forgatásán Magnani utoljára adott látványos ízelítőt olaszosan temperamentumos, nehéz természetéből. Ugyanis nagyon nem jött ki a partnerével, Anthony Quinn-nel, akivel egyébként évekkel korábban már játszott együtt. Szerepüknek megfelelően egy örökösen civódó házaspárt alakítottak, a szemtanúk szerint azonban ellenségeskedésük a kamerán kívül is folytatódott. Összecsapásuk jelenetének forgatásán Magnani nemcsak a tésztát és a sodrófát vetette be harci eszközként, hanem akkora erővel rúgott partnere lábába, amitől végül neki tört el a jobb lába, de célba vette Quinn egyéb testrészeit is. A rendelkezésemre álló forrásokból nem derült ki, hogy Quinn egész pontosan mivel haragította magára neves partnernőjét. Mindazonáltal tiltakozni próbált Magnani „improvizációja” ellen, mondván, hogy a forgatókönyvben ilyesmiről szó sem volt, harcias kolléganője azonban így reagált: „De arról igen, hogy ezt a küzdelmet nekem kell megnyernem!”


Amikor Federico Fellini 1971-ben a Rómáról szóló filmjét forgatta, úgy érezte, hogy Magnani semmiképpen nem hiányozhat belőle. A színésznő egyáltalán nem osztotta ezt a véleményt, és bár tetszettek neki Fellini általános elképzelései, úgy vélte, rá igazából nincs szükség. Végül mégis engedett régi barátja kérésének, és néhány pillanatra megjelenik a filmben, amint éjszaka hazaérkezik, és mosolyogva becsapja a kaput Fellini orra előtt. „Nem hiszek neked” – veti oda válaszul a rendező szavaira, és ezzel a cameoszerepléssel búcsúzott Anna Magnani a filmvilágtól. Nemeskürty István szintén azon a véleményen volt, hogy Magnani szerepeltetésére nem volt igazán szükség. Noha magáról a filmről Nemeskürtynek jó a véleménye, az ominózus epizódról így írt: „Az pedig, hogy [Fellini] Anna Magnanira, meg néhány más hírességre egy pillanatra rávillantja a felvevőgépet, egyenesen kínos: mintha Az édes élet Paparazzójának bőrébe bújt volna, aki azzal akarja fontossá tenni filmjét, hogy egy Magnanit, egy Mastroiannit kapott lencsevégre...” (A nemzetközi változatból egyébként kihagyták a Mastroiannit és Alberto Sordit megörökítő képsort, a Magnani-jelenet azonban maradt.) Anna Magnani néhány napos szenvedés után hunyt el 1973. szeptember 26-án hasnyálmirigyrákban. Temetésén óriási tömeg gyűlt össze, hogy lerója tiszteletét a színésznő művészi és emberi nagysága előtt. Holttestét előbb Rosselliniék családi kriptájában helyezték el, végső nyughelye később San Felice Circeo temetője lett. (Tullio Kezich értékes és alapos Fellini-könyvében szeptember 20. szerepel Magnani halálának dátumaként, ami ezek szerint elkerülte a szerző vagy a magyar szaklektor figyelmét.) 


Magánélet
Mint ahogyan fentebb írtam, Magnani férje Goffredo Alessandrini rendező volt. 1935-ben házasodtak össze. A színésznő évekig a férjének szentelte magát, és filmekben csak kisebb szerepeket vállalt. 1942-ben költöztek szét, ámbár hivatalosan csak 1950-ben váltak el. Alessandrini a fasiszta éra divatos rendezőjének számított, feleségét azonban ez sem gátolta meg abban, hogy gyakori tréfákat engedjen meg magának a fasiszta párt rovására. Alessandrini után Magnani beleszeretett Massimo Serato (1916–1989) színészbe, akitől Luca nevű fia született. Az igazi, nagy, elsöprő szerelem a Róma, nyílt város forgatásán lángolt fel Magnaniban Roberto Rossellini iránt. A rendező eleinte nem viszonozta a színésznő érzelmeit, akivel ugyanúgy bánt, mint a film többi, szó szerint amatőr közreműködőjével. Sőt Rossellinit kifejezetten bosszantották Magnani és a másik „sztár”, Aldo Fabrizi örökös civakodásai és rivalizálása. Nem sokáig bírt azonban ellenállni Annának, és szenvedélyesen viharos éveket éltek meg a magánéletben és a munkában. Kapcsolatuknak a harmadik fél megjelenése vetett véget, aki nem volt más, mint a világhírű hollywoodi filmsztár, Ingrid Bergman. Az eredetileg svéd színésznő az Egyesült Államokban látta a Róma, nyílt várost, amely annyira mély benyomást tett rá, hogy egy legendássá vált levelet írt Rossellininek, amelyben kinyilvánította azt a reményét, hogy egyszer közösen is dolgozhatnak. Rossellininek kapóra jött Bergman ajánlata részben azért, mert szakmai válságban volt, másrészt azért, mert egyre nagyobb tehernek érezte Annával való kapcsolatát. Végül Roberto és Ingrid több filmet is forgattak együtt. Ezek az alkotások a maguk idejében nem arattak igazán nagy sikert, az utókor szerint azonban a közepes színésznőnek elkönyvelt Ingrid – sztárstátusa korlátaiból kilépve – csodálatos alakításokat nyújtott bennük.


Magnani érthető féltékenységgel figyelte a szeme előtt bimbózó románcot, amelyről persze a média is részletesen beszámolt. Heves vitákba bonyolódott Rossellinivel, egyik alkalommal állítólag még egy tál spagettit is nyilvánosan a fejére borított. Mindazonáltal egyetlen rossz szót sem ejtett riválisáról, talán azért is, mert lelke mélyén tudta, hogy Rossellinivel való kapcsolata már Ingrid megjelenése előtt válságba került. Mint szenvedélyes asszony, magában valószínűleg elismerte azt a jelentős áldozatot is, amelyet Bergman hozott a szerelemért, hiszen a Rossellinivel való „botrányos” viszony miatt (a színésznő akkor még férjnél volt) Ingridet kiátkozták Hollywoodból. Alighanem a féltékenységgel vegyes rivalizálás vette rá Magnanit arra, hogy amikor Roberto és Ingrid a Stromboli (1950) című, azóta legendássá vált filmjüket forgatták, ő egy hasonló témájú konkurens produkcióban (Volcano, 1950) vállaljon szerepet, szimbolikusan, a művészet frontján bizonyítva fölényét. A maga idejében egyik alkotás sem részesült kedvező fogadtatásban. Idővel Magnani megbocsátott Rossellininek, aki élete végéig barátja maradt. Egymás iránti kölcsönös megértésük és tiszteletük ellenére sem lettek azonban jó barátnők Ingrid Bergmannal. Goffredo Alessandrini után Magnani egyébként soha többé nem ment férjhez, és bár Rossellinivel való szakítását követően is voltak szerelmi kapcsolatai, élete vége felé egyre inkább elmagányosodott, a kóbor macskák jelentették számára a legkedvesebb társaságot: „Az állatok jók, tulajdonképpen jobbak, mint az emberek, mert nem árulnak el téged.” Közeli barátai szerint babonás volt, erősen hitt az asztrológiában. Keveset evett és ivott, a gyakori cigarettázás és az erős kávék miatt sokat volt ébren. Állítólag szándékosan vonta meg magától az alvást, mert visszatérő rossz álmok gyötörték, és olykor órákig tartott, míg vissza tudott rázódni az őt körülvevő valóságba. 


FILMOGRÁFIA
* 1928: Scampolo (nincs feltüntetve a stáblistán)
* 1934: La cieca di Sorrento
* 1934: Tempo massimo
* 1935: Quei due (nincs feltüntetve a stáblistán)
* 1936: Cavalleria
* 1936: Trenta secondi d'amore
* 1938: La principessa Tarakanova
* 1940: Una lampada alla finestra
* 1941: La fuggitiva
* 1941: Péntek Rézi (Teresa Venerdì)
* 1942: Finalmente soli
* 1942: A szerencse az égből jön (La fortuna viene dal cielo)
* 1943: L'avventura di Annabella
* 1943: La vita è bella
* 1943: Római zsibvásár (Campo de' fiori)
* 1943: T'amerò sempre
* 1943: Gli assi della risata (az Il mio pallone című epizódban)
* 1943: Az utolsó kocsi (L'ultima carrozzella)
* 1944: Il fiore sotto gli occhi
* 1945: Quartetto pazzo
* 1945: Róma, nyílt város (Roma città aperta)
* 1945: Abbasso la miseria!
* 1946: Kigyúlnak a fények (Un uomo ritorna)
* 1946: A bandita (Il bandito)
* 1946: Avanti a lui tremava tutta Roma
* 1946: Abbasso la ricchezza!
* 1947: Angelina (L'onorevole Angelina)
* 1948: Lo sconosciuto di San Marino
* 1948: Assunta Spina
* 1948: Szerelem (L'amore) (az Una voce umana és az Il miracolo című epizódban)
* 1948: Molti sogni per le strade
* 1950: Vulcano
* 1951: Szépek szépe (Bellissima)
* 1952: Camicie rosse
* 1952: Az aranyhintó (La carrozza d'oro)
* 1953: Asszonyok vagyunk (Siamo donne)
* 1955: Tetovált rózsa (The Rose Tattoo)
* 1955: Carosello del varietà
* 1956: Suor Letizia
* 1957: Vad a szél (Wild Is the Wind)
* 1959: A pokol városában (Nella città l'inferno)
* 1959: Orfeusz alászáll (The Fugitive Kind)
* 1960: Risate di gioia
* 1962: Mamma Róma (Mamma Roma)
* 1963: Le magot de Josefa
* 1965: Olasz furcsaságok (Made in Italy) (a 5 'La Famiglia című epizódban)
* 1969: Santa Vittoria titka (The Secret of Santa Vittoria)
* 1971: 1870
* 1971: Tre donne (tévésorozat, a L'automobile, a 1943: Un incontro és a La sciantosa című epizódban)
* 1972: Fellini – Róma (Roma) 


FONTOSABB DÍJAK ÉS JELÖLÉSEK
(A vastag betűvel írt filmekért megkapta a díjat, a többi alkotás esetében jelölésig jutott.)

Oscar-díj a legjobb színésznőnek
* 1956: Tetovált rózsa
* 1958: Vad a szél

Golden Globe-díj a legjobb színésznőnek, Egyesült Államok
* 1956: Tetovált rózsa
* 1958: Vad a szél
* 1970: Santa Vittoria titka

Golden Globe-díj a legjobb színésznőnek, Olaszország
* 1972: 1870

BAFTA-díj a legjobb színésznőnek
* 1957: Tetovált rózsa
* 1959: Vad a szél

David di Donatello-díj a legjobb színésznőnek
* 1958: Vad a szél
* 1959: A pokol városában

Ezüst Szalag-díj
* 1946: Róma, nyílt város (legjobb női mellékszereplő)
* 1948: Angelina (legjobb színésznő)
* 1949: Szerelem (legjobb színésznő)
* 1952: Szépek szépe (legjobb színésznő)
* 1957: Suor Letizia (legjobb színésznő)

Sant Jordi-díj a legjobb színésznőnek
* 1961: A pokol városában

Ezüst Medve-díj a legjobb színésznőnek (Nyugat-Berlini Filmfesztivál)
* 1958: Vad a szél

National Board of Review a legjobb színésznőnek
* 1946: Róma, nyílt város
* 1955: Tetovált rózsa

New York-i Filmkritikusok Díja a legjobb színésznőnek
* 1955: Tetovált rózsa

Volpi-kupa (Velencei Nemzetközi Filmfesztivál)
* 1947: Angelina (legjobb színésznő)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése