Pasolini

Pasolini

2012. március 25., vasárnap

DEKAMERON – A KIHAGYOTT JELENETEK 2/1: ALIBECH

Pasolini 1970 őszén forgatta a Dekameron című filmjét Giovanni Boccaccio azonos című novellagyűjteménye alapján. Az 1971-es nyugat-berlini filmfesztiválon – ahol a mű a zsűri különdíját, az Ezüst Medvét kapta – még tíz megfilmesített történetet láthatott a közönség, ám a nemzetközi forgalmazás igényeit szem előtt tartó producerek kívánságára Pasolini kivágta az egyiket. Választása Alibech és Rustico meséjére esett, amellyel a cenzúrának feltehetően amúgy is problémája lett volna. (Más források úgy tudják, a vágásra még a nyugat-berlini bemutató előtt került sor.) A kivágott epizód sajnos elveszett, pedig azóta sokat változtak a nézői szokások és a forgalmazási lehetőségek, manapság a filmekből akár egy hosszabb, rendezői verzió is eljuthat a szélesebb közönséghez. 2005-ben Roberto Chiesi az Il corpo perduto di Alibech (Alibech elveszett teste) című dokumentumfilmben megpróbálta rekonstruálni az elveszett történetet. (Ez az alkotás annyira szűk körben ismert, hogy még az IMDB adatbázisában sem szerepel.) 


Az eredeti Boccaccio-történet
Valamely Alibech nevezetű leány remetének áll, Rustico barát pedig megtanítja, hogyan kell az ördögöt visszakergetni a pokolba; annak utána elviszik onnét, és Neerbal felesége lesz

Mikor Dioneo, ki buzgón figyelt, látta, hogy a Királynő novellája véget ért, és már ő maga van hátra, nem várt parancsra, hanem mosolyogván, ekképpen fogott szóba:
– Bájos hölgyeim, bizonyára nem hallottátok még, hogyan kell az ördögöt visszakergetni a pokolba; annak okáért hát el akarom mondani nektek anélkül, hogy túlságosan eltérnék ama tárgytól, melyről ma egész napon által beszéltetek: ha pedig ezt megtanuljátok, talán még megmenthetitek vele lelketeket, de azt is megtanulhatjátok belőle, hogy ámbátor Ámor szívesebben lakozik a ragyogó palotákban és pompás termekben, mint a szegényes kunyhókban, azért néha megesik, hogy sűrű erdőkben, zordon hegységekben s puszta barlangokban is érezteti erejét: miből is nyilvánvaló, hogy mindeneken hatalma vagyon.


Hogy tehát a tárgyra térjek, elmondom: Barberia országabéli Capsa városában élt valamikor egy dúsgazdag ember, kinek többrendbéli gyermekei között volt egy szép és kedves leánya, Alibech nevezetű. Ez nem volt ugyan keresztény, de a városbéli számos keresztényektől fölöttébb magasztalni hallotta a keresztény hitet és istentiszteletet, miért is egy napon valamelyiktől megkérdezte, miképpen lehet a legzavartalanabb módon Istennek szolgálni. Az pedig felelte, hogy azok szolgálják Istent legtökéletesebben, kik e világ dolgai elől elmenekülnek, miként azok cselekedték, kik Thebais magányosságába és pusztaságába visszavonultak. A leány, ki együgyűcske volt, s mindössze talán tizennégy esztendős, nem komoly sóvárgásból, hanem inkább valamely gyermekes kíváncsiságból másnap titokban és egy szál egyedül megindult Thebais pusztasága felé, de senkinek ugyan szót sem szólt felőle; és néhány napok múltán, miközben kíváncsisága csak nem szűnt, nagy fáradalmak árán eljutott ama pusztaságba: s midőn messziről megpillantott valamely kunyhót, egyenesen annak irányába tartott, hol is szent embert lelt az ajtóban, ki a leány láttára elcsodálkozván, kérdezte tőle, mit keres itten.


Az pedig felelte, hogy Istennek sugallatából azt keresi, miképpen lehetne néki szolgálatjára, s egyúttal keres valakit, ki oktatná őt, hogyan kell szolgálnia neki. A derék ember látván, mely fiatal és igen szép a leány, attól félt, hogy ha megtartja magánál, az ördög még valamely gonoszra csábítja; megdicsérte hát jó szándokáért, adott ennie némely gyökereket és vadalmát és datolyát, innia pedig vizet és mondá neki:
– Leánykám, nem messzire innét van egy szent ember, ki sokkalta különb mester nálam abban, mit keresel: menj őhozzá.


És útbaigazította. A leány pedig, hogy ahhoz elérkezett, s tőle is csak azt hallotta, mit az előbbitől, továbbment, s végezetül valamely ifjú, fölöttébb jámbor és áhítatos, bizonyos Rustico nevezetű remete cellájához érkezett, s feltette néki is ugyanazt a kérdést, melyet a többieknek feltett. Ki is állhatatosságát kemény próbára akarván vetni, nem küldötte el a leányt a többiek módjára, hanem magánál tartotta cellájában, s hogy az éjszaka leszállt, gallyakból és pálmalevelekből ágyat vetett neki, és mondotta, hogy abban térjen nyugovóra. Annak utána pedig hamarosan harcba szállottak a kísértések az ő erejével; mivel pedig ereje hamar idő múltán cserbenhagyta, holott még alig érte támadás, hátat fordított, és megadta magát, és szélnek eresztette szent gondolatait és imádságait és a sanyargatásokat, és kezdette a leánynak fiatalságára és szépségére fordítani elméjét, ezenfelül pedig fejét törte, miféle utat-módot válasszon a leány dolgában, hogy az ne vegye észre, miképpen ő csak paráznaság révén juthat ahhoz, mit attól kíván.


És eleintén bizonyos kérdésekkel próbálkozott, de megtudta, hogy a leánynak még nem volt dolga férfival, s valóban oly ártatlan, amilyennek látszik; miért is arra gondolt, hogy az isteni szolgálat ürügyével nyeri meg tőle, hogy kedvét töltse. És mindenekelőtt nagy bőbeszédűn bizonygatta előtte, mely nagy ellensége az ördög az Úristennek; annak utána pedig megértette vele, hogy a legnagyobb szolgálat, melyet Istennek tehet az ember, az, ha az ördögöt visszakergeti a pokolba, melyre az Úristen kárhoztatta. A leány megkérdezte, hogyan kell ezt végrehajtani. Felelte akkor Rustico:
– Mindjárt megtudod, s azért csak cselekedd azt, mit tőlem látsz.


S nyomban kezdte levetkőzni néhány szál ruháját, mi rajta volt, s anyaszült meztelen maradt, s ugyancsak a leányt is levetkőztette, annak utána pedig letérdelt, mintha imádkozni akarna, s magával szemben letérdeltette a leányt. Mivel pedig ebben a helyzetben Rusticóban mind magasabbra csapott a gerjedelem a leány remek szépségének láttán, elkövetkezett a testnek feltámadása, melynek láttán Alibech elálmélkodott, és szólott ekképpen:
– Rustico, mi az, mit ottan meredezni látok rajtad, s mi nékem nincsen?
– Ó, leánykám – felelte Rustico –, ez az ördög, melyről néked szólottam, és látod-e, mely keményen gyötör engemet, olyannyira, hogy alig bírom elviselni.


Szólott akkor a leány:
– Ó, hála légyen Istennek, íme mennyivel jobb dolgom van nekem, hogy nincs ilyen ördögöm.
Szólott Rustico:
– Igazad vagyon ebben, csakhogy van neked más valamid, ami nekem nincsen, mégpedig ennek helyében.
Szólott Alibech:
– Ugyan micsoda?
Felelte Rustico:
– Benned van a pokol, és mondom neked, és szentül hiszem, hogy Isten téged az én lelkemnek üdvösségére küldött ide, mivel valahányszor ím ez ördög ily keményen gyötör, s te hajlandó vagy oly igen megkönyörülni rajtam, hogy megengeded ezt a pokolba küldenem, fölöttébb nagy vigasztalást nyújtasz nekem, s nagy és kedves szolgálatot teszel Istennek, ha ugyan valóban ama szándokkal jöttél ím ez helyre, mint mondottad.
Felelte a leány jóhiszemben:
– Ó, atyám, hahogy bennem vagyon a pokol, legyen a te kedved szerint.
Szólott akkor Rustico:
– Leánykám, áldott légy; menjünk tehát és kergessük be oda, hogy aztán békén hagyjon engemet.


S akképpen szólván, odavezette a leányt szegényes ágyához, s megtanította, miképpen kell viselkednie, hogy ezt az Istentől elátkozott ördögöt börtönbe kergessék. A leány, ki soha életében eladdig nem küldött semmiféle ördögöt pokolra, első ízben némi fájdalmat érzett, miért is mondá Rusticónak:
– Atyám, ím ez ördög bizonyosan holmi bajkeverő és igazán ellensége Istennek, mivel egyébről nem is szólván, még a pokolnak is fájdalmat okoz, midőn beléje kergetik.
Felelte Rustico:
– Leánykám, nem lesz ez mindig így.


És hogy elérje, hogy csakugyan nem leszen mindig így, el sem mozdultak az ágyról, s ott egy helyben hatszor visszakergették a pokolba, olyannyira, hogy ez egyszer úgy kiverték a fejéből a gőgjét, hogy békességben elnyugodott. Azonban a következő napokban gőgje többször is visszatért, a leány pedig mindig engedelmesen hajlandó volt kiverni azt fejéből, s úgy esett, hogy a játék kezdett megtetszeni neki, s ekképpen szólott Rusticóhoz:
– Jól látom immár, mely igazat szólottak ama capsai derék emberek, hogy Istennek szolgálni fölöttébb édességes dolog, és bizony nem emlékszem, hogy bármi más dolgomban valaha is akkora gyönyörűséget és élvezetet nyertem volna, mint amilyen az ördögnek pokolba kergetése; miért is úgy vélem, hogy mindenki szamár, ki másra adja fejét, nem pedig Istennek szolgálatjára.


A leány pedig eme dolog kedvéért gyakorta meglátogatta Rusticót, és mondogatta neki:
– Atyám, eljöttem, hogy ne henyéljek tétlenül, hanem szolgáljak Istennek; menjünk tehát, és kergessük pokolba az ördögöt.
Eme munkálkodás közben pedig mondá egyszer a leány:
– Rustico, én nem tudom, miért menekül az ördög a pokolból; mivelhogy ha olyan szívesen volna benne, amily szívesen a pokol befogadja és tartja, bizony soha onnét ki nem menne.


Mivel pedig a leány gyakorta hívogatta magához ekképpen Rusticót, és buzdította Istennek szolgálatjára, ezzel oly igen megrokkantotta, hogy akkor is didergett, mikor más izzadt volna; annak okáért kezdte mondogatni a leánynak, hogy az ördögöt csak akkor kell megfenyíteni s pokolba kergetni, ha gőgjében felemeli fejét; mi pedig már, Istennek hála, megzaboláztuk, s most már ő maga könyörög Istennek, hogy hagyja őt békességben: s ekképpen némi szünetre kényszerítette a leányt. Ez pedig, mikor látta, hogy Rustico már nem kéri, hogy kergessék pokolra az ördögöt, szólott hozzá egy napon ekképpen:
– Rustico, ha a te ördögöd már meg vagyon zabolázva, és nem is gyötör, az én poklom ugyan nem hagy nyugton: miért is jól tennéd, ha ördögöddel segítenél lecsillapítanom poklomnak dühét, miképpen én poklommal segítettem kiverni a gőgöt te ördögöd fejéből.


Rustico, ki gyökereken s vízen élt, csak keservesen tudott eleget tenni kérésének, és mondotta neki, hogy nagyon sok ördög kell ahhoz, hogy valamely poklot elnyugtassanak, de azért ő mindent megtesz, ami erejétől telik; és ekképpen néhányszor kielégítette, de oly ritkán, hogy ez csak annyi volt, mint mikor babszemet dobnak az oroszlán torkába; mivel pedig a leány úgy érezte, hogy nem szolgálhat Istennek annyit, mint kedve volna, fölöttébb zúgolódott. De miközben Rustico ördöge s Alibech pokla között ím ez vita folyt a túlságos vágyakozás és a csekély erő miatt, történt, hogy Capsa városában tűz ütött ki, s Alibech atyja valamennyi gyermekével s mind egész háza népével benne égett házában, miért is Alibech minden vagyonának egyedüli örököse lett. Annak okáért bizonyos Neerbal nevezetű ifjú, ki az úri életben minden vagyonát eltékozolta, midőn hírét vette, hogy a leány él, keresésére indult, s mikor meglelte, Rustico nagy örömére s a leány nagy ellenkezésével visszavitte Capsába, és feleségül vette, s a leánnyal együtt örökölte a roppant vagyont, még minekelőtte a törvényszék lefoglalta volna Alibech atyjának hagyatékát azon a címen, hogy örökös nélkül halt meg. De midőn az asszonyok megkérdezték, vajon miképpen szolgált az Istennek a pusztaságban, mivel Neerbal akkor még nem hált véle, azt felelte, hogy akképpen szolgált, hogy az ördögöt pokolra kergette, s hogy Neerbal nagy bűnt követett el, mikor elvonta őt eme szolgálatától. Kérdezték akkor az asszonyok:
– Hát hogyan kell pokolra kergetni az ördögöt?


A leány pedig szavakkal és mozdulatokkal megmutatta nekik. Ezen pedig az asszonyok olyan jót nevettek, hogy talán még most is nevetnek, és mondották:
– Ne búsulj, kisleány, mivelhogy ez itt is szokásban vagyon. Neerbal majd buzgón szolgál véled az Úristennek. Aztán szájról szájra járt a dolog a városban, s közmondás lett belőle, hogy legkedvesebb szolgálat Istennek, ha pokolra kergetik az ördögöt: ez a közmondás pedig eljutott innen a tengerentúlra, s még ma is járja. Annak okáért, ifjú hölgyeim, hahogy szükségtek vagyon Istennek kegyelmére, tanuljátok meg pokolra kergetni az ördögöt, mivelhogy ezt Isten fölöttébb kedvesen veszi, s azoknak, kik művelik, nagy gyönyörűség, nyomában pedig bőséges áldás fakad.
Dioneo novellája ezerszer vagy többször is nevetésre csiklandozta a tisztes hölgyeket, oly vidámnak és csintalannak találták elbeszélését.
(Révay József fordítása) 


Az irodalmi háttér
Giovanni Boccaccio (1313–1375) kb. 1348 és 1353 között írta a Dekameron című novellagyűjteményét. Az Alibechről szóló mese a harmadik nap utolsó történeteként hangzik el Dioneo előadásában, aki „páratlanul jókedvű és fölöttébb tréfás ifjú volt”. Dioneo a legelső nap végén a következő kegyet kérte a királynőtől: „engem ne kössön ama törvény, hogy a megszabott tárgy szerint kelljen novellát mondanom, hanem azt mondhassam, amit akarok. S nehogy valaki azt higgye, hogy azért kérem ezt a kegyet, mert nincs a kezem ügyében efféle novella, belenyugszom, hogy mindig én legyek az utolsó, akire rákerül az elbeszélés sora.” Kívánságába a többiek is beleegyeztek, ezért a második naptól kezdve mindig Dioneo volt az utolsó mesélő. Talán nem minden olvasó emlékszik rá, de a dekameroni harmadik nap nem közvetlenül követi a másodikat, amely csütörtökre esett. A harmadik napra megválasztott királynő, Neifile ugyanis azt javasolja, hogy tartsanak két nap szünetet a mesélésben, mely időt imádságokra, tisztálkodásra és böjtölésre szenteljék, illetve ez idő alatt költözzenek át egy új helyre is, nehogy idegenek lepjék meg őket jelenlegi helyükön. A harmadik nap történetei tehát a vasárnap délutáni szunyókálás után, körülbelül három órától kezdve hangzottak el. Neifile parancsának megfelelően ezen a napon mindnyájan olyan történetet mondtak el, melyeknek szereplői „ügyességök révén valamely igen kívánt dolgot megnyertek, vagy visszaszerezték azt, amit elvesztettek”, és ennek a kritériumnak a Dioneo számára biztosított kötetlen témaválasztás ellenére az Alibech-mese is megfelel.


Irodalomtörténészek általában egyetértenek abban, hogy az Alibech-történet a Dekameron legsikamlósabb novellája, nem véletlen, hogy éppen Dioneo, a társaság legfrivolabb tagja meséli el. Ebben a mesében férfi és nő szexualitása feszül egymásnak, és egyértelműen az utóbbi kerül fölénybe. Rustico kezdetben alighanem abban a hitben leledzik, hogy „szexuális játékszer”-nek használhatja a tapasztalatlan Alibechet. Miután azonban felszította a lányban a szexualitás tüzét, idővel kénytelen szembesülni azzal, hogy már nem képes e csillapíthatatlan vágy kielégítésére, így tehát megkönnyebbülve fogadja Alibech kérőjét, Neerbalt, aki minden bizonnyal átveszi majd tőle az „ördögűzés” eleinte kellemes, később viszont egyre fárasztóbb munkáját. A Dekameron az irodalomtörténetben az elsők között (ha ugyan nem először) foglalkozott nyíltan a női szexualitással, sőt a novellák számos női szereplője ezen a téren nem egyszer a férfiak fölé kerekedik. Elég csupán a Pasolini filmjében is látható történetek hősnőire gondolni: a tűzről pattant Peronellára, aki mulya férjét lényegében annak jelenlétében csalja meg, a zárda apácáira, akik szexuálisan kizsákmányolják a magát némának tettető fiatal kertészt, vagy Caterinára, aki szerét ejti, hogy a szigorú szülői felügyelet ellenére is találkozni tudjon szeretőjével, majd az édes együttlét után kezébe veszi a fiú „fülemüléjét”, és úgy alszik el.


Alibech annyiban különbözik Peronellától és Caterinától, hogy ő megmarad ösztönlénynek: a Rusticóval végzett „ördögűzés” felébresztette ugyan szexuális vágyait, ám a témában csak tapasztaltabb lett, okosabb (felvilágosultabb) egyáltalán nem. Mindezt bizonyítja, hogy a városba való visszatérése után ártatlan naivitással meséli el a többi asszonynak, mit is művelt Rusticóval a pusztaságban. Az asszonyok mulatnak az együgyűségén, felvilágosítás helyett azonban mindössze megnyugtatják, hogy férjével is gyakran lesz alkalma az ördögöt visszaküldeni a pokolba. Mindazonáltal nem árt hangsúlyozni, hogy Alibech nem ostoba, egyszerűen csak túl fiatal: Boccaccio 14 esztendősnek írja le. Nem érdemes ezen álszent módon felhördülni, és pedofíliát emlegetni, főleg ha arra gondolunk, hogy a modern kor lányai nem egyszer ennél is fiatalabb korban kezdik a szexuális életet, gyakran nagyobb naivitással, de sokkal kezdeményezőbben, mint Alibech. (A filmváltozatokban egyébként Alibech szemmel láthatóan huszonévei felé közelít.) Az új évezredből nézve Alibech egyszerre modern és régimódi irodalmi szereplő: modern abból a szempontból, hogy szexualitása korának általános erkölcsi felfogását meghaladva domináns szerephez jut, és régimódi abban az értelemben, hogy intellektus szempontjából viszont egyértelműen a férfi szereplő szintje alatt van (és marad). Ez a „hímsoviniszta” szemlélet a mesélés körülményeiben is érvényesül, a történetet ugyanis egy férfi mondja el, aki verbálisan lényegében ugyanazt cselekszi, amit Rustico a gyakorlatban művelt: bevezeti tapasztalatlan női hallgatóit az elemi erejű szexualitás birodalmába. Ezt a szexuális felvilágosítást Dioneo tulajdonképpen már az első napon megkezdi: legelső története „eleinte némi szégyenkezést keltett a hölgyek lelkében, és erről bizonyságot tett az a pirosság, mely arcukra kiült”, de gátlásaik már akkor oldódni kezdtek, Alibech meséje pedig már „ezerszer vagy többször is nevetésre csiklandozta a tisztes hölgyeket, oly vidámnak és csintalannak találták”. 


Pasolini változata
A Dekameronról szóló blogbejegyzésben már szó volt arról, hogy Pasolini többször is változtatott alkotói elképzelésein, mire az ötletből film lett, az Alibech-történet azonban kezdettől fogva szerepelt a megfilmesítésre kiválasztott novellák között. A legelső változatban a középső részhez tartozott, amelynek meséit Chichibio, a furfangos szakács személye kapcsolta volna össze. A 15 történet között hetedikként, vagyis nagyjából a film közepe táján lett volna látható. Az első nagyobb átdolgozást követően a kiválasztott novellák száma tizenegyre csökkent, de még megmaradt a hármas szerkezet. Így Alibech története is maradt a középső szekcióban, Chichibio öt meséjének egyikeként, változatlanul körülbelül a film közepén (ötödiknek). A végső változatból kimaradt Chichibio személye, a kiválasztott novellák két szereplő (Ciappelletto és Giotto) alakja köré rendeződtek. Alibech meséje ebben a verzióban is ötödikként került volna sorra, a Ciappelletto-történetek lezárásaként. Pasolini a jemeni Szanaában forgatta az Alibech-történetet 1970 októberében. A munka október 18-án ért véget, az Alibech volt a Dekameronhoz utolsóként felvett epizód. Pasolinit olyannyira elbűvölte Szanaa („olyan, mint Velence, víz helyett homokra építve”), hogy a megmaradt nyersanyag felhasználásával rövidfilmet forgatott róla, hogy a UNESCO figyelmét felhívja a felbecsülhetetlen kulturális értéket jelentő óváros veszélyeztetettségére. Három évvel később Az Ezeregyéjszaka virágai (1974) egyik forgatási helyszíne szintén a jemeni város lett. Az eredeti Boccaccio-mese városi helyszíne egyébként Capsa, amely alighanem a tunéziai Gafsának felel meg.


Pasolini az Alibech két főszerepét színészként ismeretlen amatőrökre bízta. A rendelkezésemre álló forrásokból nem derül ki, hogy pontosan milyen körülmények között választotta ki Patrizia Capparellit és Jovan Jovanovicot. Mint arról a Dekameron blogbejegyzésében részletesen szó volt, Pasolini Nápoly utcáit járva válogatta az amatőr szereplőket. Meglehet, Capparelli valóban így került a stábba, ám a civilben filmrendező szerb Jovan Jovanovicra aligha valószínű, hogy Nápolyban figyelt volna fel. Valószínűbb, hogy valahonnan már ismerte őt, vagy látta valamelyik rövidfilmjét. (Jovanovic mindössze két játékfilmet rendezett, a legelsőt, a Fiatal és egészséges, mint a rózsát azonban csak a Dekameron után bő két héttel mutatták be, majd rögtön be is tiltották.) A stábtagok visszaemlékezései szerint Pasolini elégedett volt az Alibech-epizóddal, vagyis egyéb okok miatt döntött úgy, hogy kihagyja a végső változatból. A leggyakoribb magyarázat szerint a producerek a United Artistsszal kötött szerződés miatt túl hosszúnak találták a filmet, és rövidítést kértek. Ők – on-line források szerint – állítólag Lisabetta meséjétől váltak volna meg, mert szomorú hangvételével kilógott az alapvetően vidám történetek sorából. Roberto Chiesi dokumentumfilmjében viszont az hangzik el, hogy produceri kívánságra Caterina és a fülemüle története került volna ki a filmből. Enzo Ocone gyártásvezető szerint az nem volt járható út, hogy megrövidítsék a történeteket, ezért határoztak úgy, hogy inkább teljes egészében kihagynak egyet. A „leggyengébb láncszem”-et választották. A „leggyengébb” természetesen nem a művészi színvonalra vonatkozott, hanem a mű belső logikájára. Az Alibech volt ugyanis az egyetlen olyan történet, amely még Boccacciónál sem Itáliában játszódott, másrészt a többi mese hétköznapi szereplőivel ellentétben a hősnő itt egy királylány. A szexualitás explicit megjelenítése miatt (Rustico erekciója például éppúgy egyértelműen látható volt, mint egy másik történetben a „néma” kertészé) amúgy is várható volt a cenzúra közbelépése, ugyanakkor Ocone cáfolta, hogy a rövidítésben ez a lehetőség szempontként merült fel. Jelen sorok írója értetlenül áll azon tény előtt, hogy a kivágott jelenet elveszett, mert azt gondolná, hogy Nyugat-Európában nagyobb gondossággal kezelik a fel nem használt, de értékes filmfelvételeket, mint mifelénk. Sajnos más Pasolini-filmek (például rögtön a következő, a Canterbury mesék) esetében is előfordult, hogy a kivágott képsorok elkallódtak, ámbár arra is akadt példa (a Médea), hogy az elveszettnek hitt filmtekercsek idővel előkerültek egy archívumból.


Alibech elveszett teste
Az elveszett epizódot 2005-ben egy dokumentumfilm, az Il corpo perduto di Alibech (Alibech elveszett teste) próbálta rekonstruálni. Roberto Chiesi és stábja Pasolini közeli munkatársait kérte fel a visszaemlékezésre. A megkérdezettek közül többen a Dekameron elkészítésében is részt vettek. Megszólal például az Andreucciót alakító Ninetto Davoli és Pasolini másik bizalmas barátja, Laura Betti (ő nem játszott a filmben), valamint Pasolini unokatestvére, Nico Naldini, aki a jelen blog számára is értékes forrásmunkát jelentő könyvet írta róla. A Dekameron technikai stábjából Sergio Citti rendezőasszisztens, Enzo Ocone gyártásvezető, Mario Di Biase felvételvezető és Beatrice Banfi (continuity) szintén felidézi forgatási emlékeit. On-line források szerint a jámbor gyóntatóatyát alakító Giuseppe Zigaina – aki civilben festőművész és Pasolini baráti körének tagja volt – szintén a kamerák elé állt, jelen sorok írója azonban nem emlékszik arra, hogy látta volna őt a dokumentumfilmben. Hallható viszont Mario Tursi standfotós, sőt az általa készített forgatási fotókból is bemutatnak néhányat. (A fenti Boccaccio-novella illusztrációit is ezekből a fotókból válogattam.) Egy korabeli werkfilmről maga Pasolini is megszólal. A visszaemlékezők közül érdekes módon hiányzik az Alibech két főszereplője, Patrizia Capparelli és Jovan Jovanovic. Az amatőr Capparelliről gyakorlatilag semmilyen információ nem található a világhálón, de remélhetően éppúgy jó egészségnek örvendett 2005-ben (és persze azóta is), mint a megkérdezett többi közreműködő. Capparelli és Jovanovic mellőzése azért is sajnálatos, mert néhány riportalany másodkézből származó infói helyett ők személyes élményeiket is fel tudták volna idézni. Az pedig egyenesen tapintatlanság, hogy még a nevük sem hangzik el a dokumentumfilmben. Beatrice Banfi szerint csupán a városi részeket forgatták Szanaában, a sivatagi képsorokat állítólag egyetlen nap alatt vették fel a Vezúv lejtőjén. (Mind a gyorsaság, mind a helyszín kicsit furcsán hangzik, Pasolini ugyanis filmjei „sivatagi” képsorait máskor az Etnán rögzítette.) Mario Di Biase elmondta, hogy Alibech szerepét valójában ketten játszották: egy kiskorú lány (tizennégy körül, mint Boccacciónál) és egy nagykorú dublőr, akivel a meztelen jeleneteket vették fel. Az intim képsorokban, amikor Alibech meztelenül látható, vagy távolról, vagy hátulról mutatták a figurát, vagy úgy, hogy haja takarta az arcát. Mivel a színészek nevét senki nem említette meg, nem tudni egész biztosan, hogy Patrizia Capparelli vajon a kiskorú vagy a nagykorú szereplő volt-e, csupán feltételezhető, hogy az előbbi.


A Rusticót játszó Jovan Jovanovic az IMDB szerint még egész biztosan él, és mivel eredeti hivatása a filmrendezés, nyilván meg lehetett volna találni őt: egy évvel az Alibech-dokumentumfilm után, 2006-ban például 35 évvel korábbi saját rendezése, a Fiatal és egészséges, mint a rózsa (1971) belgrádi bemutatóján vett részt. Az Alibech kivágására egyébként annyira az utolsó pillanatban került sor, hogy már nem volt idő új főcímet készíteni, így Jovanovic neve máig megtalálható a stáblistán, noha a film végső változatában nem jelenik meg. A plakátok egy része is elkészült már addigra, ezért némelyiken az Alibechből származó képkockák is láthatók. 1973-ban Alberto Grimaldi producer azt javasolta, hogy a Dekameronból kivágott két epizód (a másik a Girolamo és Salvestra) kerüljön be Sergio Citti akkoriban forgatott filmje, a Bűnös történetek meséi közé. Citti előbb elfogadta a javaslatot, később azonban meggondolta magát. Szerinte ugyanis a filmje annyira „pasolinis”-re sikerült (Pier Paolo részt vett a forgatókönyv megírásában), hogy a két kivágott jelenettel nem akarta megerősíteni ezt a benyomást. Pasolini egyetértett barátja álláspontjával. Ma már azt mondhatjuk, kár, hogy Citti visszakozott, mert beleegyezése esetén a két kivágott epizód legalább fennmaradt volna az utókor számára. Laura Betti évekkel később az általa létrehozott Pasolini Alapítvány számára megpróbálta felkutatni a rendező filmjeiből kivágott jeleneteket is. A Madarak és madárkák (1966) és Az Ezeregyéjszaka virágai (1974) esetében sikerrel járt, a Dekameron, a Canterbury mesék és a Salò esetében azonban hiába keresgélt. Valószínű, hogy ezek a kivágott anyagok megsemmisültek, amikor a munkát végző laboratóriumban tűz pusztított. Betti sajnálkozva számolt be arról, hogy némely laboratóriumban olyan kaotikus állapotok uralkodtak, hogy például a Helyszínkeresés Palesztinában (1965) című dokumentumfilm tekercsét egy heverő alatt találták meg egy rosszul felcímkézett dobozban. Bár az Alibech elveszett teste kitűnő extra lehetne Pasolini Dekameronjának 2005 utáni DVD- és Blu-Ray-kiadásain – és voltak is ilyen megjelenések: a brit Blu-Ray-verzió például 2009-ben jött ki –, tudomásom szerint egyikre sem került rá a dokumentumfilm. (2012 novemberében az amerikai Criterion Blu-Rayen adta ki Az Élet trilógiáját: az extrák között megtalálható az Alibech elveszett teste, illetve a Canterbury mesék elveszett jeleneteiről szóló dokumentumfilm, a Chaucer titkos megalázása.)  


A másik Alibech-film
A decamerotico irányzat egyik első darabja volt a Pasolini filmjéhez készült „folytatás”, a Decameron No. 2. – Le altre novelle di Boccaccio (1972). Mino Guerrini rendező (1927–1990) – az Egy tiszt nem adja meg magát (1973) című vígjátéka annak idején a magyar mozikba is eljutott – hat novellát választott ki Boccaccio művéből, Pasolinivel ellentétben azonban lényegében beérte a történetek illusztrálásával. (A mesék narrátora a folytatásban maga Boccaccio, aki Nino Dal Fabbro hangján szólal meg.) A szexualitás ábrázolásában Guerrini visszafogottabb, mint legendás elődje: meztelenség ugyan látható a filmjében, de a cenzúra által még elfogadható módon, vagyis például erekcióról szó sem lehetett. Mindazonáltal Guerrini még a Dekameron egyetlen, egyértelműen homoszexuális színezetű meséjét is feldolgozta. A következő történetek elevenednek meg a filmjében:

V,10: Pietro di Vinciolo elmegy hazulról vacsorára, felesége felhívat magához egy fiút. Pietro hazatér, az asszony a fiút a tyúkkas alá rejti. Pietro elmeséli, hogy Ercolano, kinél vacsorán volt, házában felfedezett egy ifjút, kit felesége bebocsátott, az asszony legyalázza Ercolano feleségét, egy szamár véletlenül rálép az ujjára a fiúnak, ki a tyúkkas alatt lapul, s ki erre elordítja magát. Pietro odaszalad, meglátja; megismeri felesége hűtlenségét, de végezetül is maga fajtalankodása kedvéért megbékül vele.

III,8: Ferondo bevesz bizonyos port, mire halott gyanánt eltemetik, az apátúr pedig, ki feleségével enyeleg, kiveszi őt sírjából, börtönbe veti, és elhiteti vele, hogy a tisztítóhelyen van; minekutána pedig feltámad, feleségének az apátúrtól született fiát miként tulajdon gyermekét neveli föl.

III,10: Valamely Alibech nevezetű leány remetének áll, Rustico barát pedig megtanítja, hogyan kell az ördögöt visszakergetni a pokolba; annak utána elviszik onnét, és Neerbal felesége lesz.

VII,7: Lodovico felfedi madonna Beatrice előtt iránta való szerelmét; akkor a hölgy maga ruhájában leküldi férjét, Eganót a kertbe, maga pedig szerelmeskedik Lodovicóval, ki is annak utána felkel, kimegy a kertbe, és elnáspángolja Eganót.

III,4: Don Felice oktatja Puccio testvért, hogyan nyerhetné el az örök boldogságot, s annak okáért penitenciát ró reá, melyet is Puccio testvér elvégez, azonközben pedig Don Felice a jámbor férfiúnak feleségével enyeleg.

VIII, 8: Két jó barát közül az egyik a másiknak feleségével szerelmeskedik; mikor a másik észreveszi, a feleségével egyetértésben úgy intézi, hogy barátját ládába zárja, s mikor az benne van, ő maga a láda tetején annak feleségével szerelmeskedik.


Amíg Pasolini Alibech-filmjében Rusticót játszotta egy ismertebb személyiség, és a címszereplőt egy ismeretlen, addig Guerrini változatában fordított a helyzet. Az ő Rusticóját Heinrich J. Rudisser formálta meg, akiről nem találhatók információk a világhálón, az IMDB szerint ez az egy filmje volt. Annál ismertebb lett azóta Alibech megszemélyesítője, Camille Keaton, aki nem más, mint a legendás komikus, Buster Keaton unokája. A nagypapával ellentétben azonban Camille egyáltalán nem írt filmtörténetet (vagy legalábbis nem a legszebb fejezeteket), noha karrierje nem indult rosszul: a címszereplőt játszotta Massimo Dallamano igényes giallójában, a Mi történt Solange-zsal? (1972) című filmben. Hírnevét, sőt hírhedtségét egy hat évvel későbbi opusznak köszönheti: a Köpök a sírodra (1978) egyike a filmtörténet legellenszenvesebb alkotásainak. A neves filmkritikus, Roger Ebert szerint például a legrosszabb film, amely valaha is készült. (Szerény véleményem szerint Ebert túloz egy kicsit, de közel jár az igazsághoz.) Rendezője Camille első férje, Meir Zarchi volt, a 2010-es remake (Steven R. Monroe-nak köszönhetjük) hozzánk is eljutott. (No, az például az eredeti filmnél is sokkal rosszabb, Mr. Ebert!) A művésznő karrierje a Köpök a sírodra után sem szárnyalt magasra, ámbár épp a közelmúltban újra a felvevőgép elé állt Rob Zombie The Lords of Salem (2012) című horrorjában. A rendező neve önmagában garancia arra, hogy egy újabb trash gyöngyszemről lehet szó. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése