Pasolini 1971 őszén forgatta a Canterbury mesék (1972) című filmjét javarészt Nagy-Britanniában, olasz–francia koprodukcióban. Kilenc mesét választott ki megfilmesítésre Geoffrey Chaucer (kb. 1343–1400) azonos című művéből, ám ellentétben előző filmjével, a Boccaccio-mű alapján készült Dekameronnal (1971), ezúttal az eredeti kerettörténetnek is fontos szerepet szánt. Az 1972-es nyugat-berlini filmfesztivál sajtóvetítésén a Canterbury mesék nem aratott egyértelmű sikert. Pasolini, Alberto Grimaldi producer és Enzo Ocone gyártásvezető úgy találták, hogy a film abban a formájában nem működik: a kerettörténet eleve „film a filmben”, túlságosan mechanikusan hat, és megtöri a mesék folytonosságát. Pasolini a hivatalos vetítést megelőzően átszerkesztette a filmet: nemcsak a kerettörténetet rövidítette meg, hanem kihagyta a Sir Thopasról szóló mesét is, melyet maga Chaucer (akit Pasolini alakított) mondott el. Egyes források szerint élete szerelme, Ninetto Davoli nősülésének híre keserítette el, és ezért döntött úgy, hogy saját színészi szereplését a legrövidebbre fogja. Sajnos a kivágott jelenetek elvesztek, ámbár a művész bizalmas barátja, Laura Betti a Pasolini Alapítvány elnökeként mindent elkövetett a felkutatásukra. Egyes feltételezések szerint a kihagyott képsorok egy filmlaboratóriumi tűzben pusztultak el.
Az irodalmi műben Az Ispán meséje az I. mesecsoportban, közvetlenül A Molnár meséje után – arra adott csattanós válaszként – hangzik el, A Szakács meséje előtt. A zarándokoknak tetszett a Molnár vaskos humorú története a felszarvazott asztalosról, kikapós feleségéről, Alizról és annak szerelmeséről, Miklós diákról, akinek hátsó fertályát Aliz hoppon maradt udvarlója égette meg tüzes vassal. Mondani sem kéne, hogy az Ispán viszont egyáltalán nem volt elragadtatva a sztoritól, már csak azért sem, mert korábban ő is asztalosként ténykedett, és talán nem is teljesen alaptalanul úgy gondolta, a Molnár valójában őt gúnyolja. Valószínűleg valamilyen korábbi keletű ellentét állhatott fenn közöttük, hiszen az Ispán már a kezdet kezdetén megpróbálta a Molnárba fojtani a szót, részeg locsogással vádolta, ám a Molnár nem hagyta magát leállítani, és csak azért is elmondta a pajzán históriát. A krónikás (vagyis maga Chaucer) még a mese elhangzása előtt, A Molnár előbeszédének végén előzetesen mentegetőzik a vaskos humorú történet miatt, és arra biztatja az olvasót, hogy ha úgy gondolja, hagyja ki ezt a részt az olvasásban, hiszen ő csupán hamisítás nélkül lejegyezte, amit hallott, nem ő tehet arról, hogy előbb a Molnár, majd utána az Ispán ilyen „ocsmányság”-ot mesélt. (A Dekameronban is találunk hasonló szerzői mentegetőzést a sikamlós novellák miatt.) Mielőtt azonban belevágnánk az elemzésbe, nézzük meg, milyennek írta le a szerző az Ispánt, aki egyébként egyike azon szereplőknek, akiknek nevet is adott: Oswald. Mindazonáltal ez a név nem a zarándokokat bemutató Általános előbeszédben hangzik el először, hanem a Molnár szólítja így az Ispánt, amikor az meg akarja akadályozni őt a mesélésben.
„Az Ispán kolerikus volt, sovány,
beretvált arcú férfi, homlokán
a haja kurta, mint a papoké,
s kerekre nyírva vált el kétfelé,
a lábszára egyenes, hosszú, vézna,
nem is volt rajta lábikrája, izma.
Rendben tartotta a csűrt, az istállót,
s hibát auditor soha nem talált ott.
Akár aszály volt, akár sok eső,
hogy az aratás mit hoz, tudta ő.
Ura jószága, a nyáj, a gulya,
disznaja, lova és baromfia –
ezt ez az Ispán igazgatta mind.
És elszámolt megegyezés szerint,
mióta húszéves elmúlt ura,
és hátraléka nem volt még soha.
Átlátta minden pásztor és cseléd
meg tiszttartó ravaszságát, cselét,
s ezek gyűlölték, akár a halált.
Szép lakása volt, mely egy dombon állt,
körötte lombos fái adtak árnyat.
Több jövedelme volt, mint az urának.
Titkon szerzett egész vagyona van,
de megnyerte urát, mert ravaszan
kölcsönzött a sajátjából s kapott
ezért hálát, ruhát és kalapot.
Ifjan mesterséget tanult ki rendben,
ács volt akkor, kitűnő mesterember.
Egy zömök, jó lovon ült ez az Ispán,
Scot nevezetű, almásszürke kancán,
hosszú, kék köpeny redőzött le rajta,
oldalán meg egyenes, hosszu kardja.
Ez az ispán, akiről itt beszéltem,
Norfolkban élt, Bawdeswelle közelében.
Szerzetes módra körülszegve volt
ruhája, s mindig hátul lovagolt.”
És íme, máris felfedezhetünk egy ellentmondást a magyar fordításban! Mint fentebb szó volt róla, az Ispán azért sértődött meg a Molnár meséjén, mert valaha ő is asztalos volt, akárcsak a Molnár mesehőse, János: „Legfeljebb Oswald, az ispán tüzel, / mert asztalos volt ő is valaha” – olvashatjuk Az Ispán előbeszédében. Az Általános előbeszéd fenti idézetében viszont ezt találjuk az Ispánról: „Ifjan mesterséget tanult ki rendben, / ács volt akkor, kitűnő mesterember.” Bár az angolban a „carpenter” szó egyaránt jelent asztalost és ácsot, ez akkor is két külön szakma. Az Általános előbeszédet Vas István fordította, A Molnár meséjét Szász Imre, így valószínűleg ezért van ugyanarra a szóra kétféle magyar fordítás. Ahogyan azonban azt A Molnár meséjéről szóló blogbejegyzésben is írtam, az „ács” szó a szöveghez jobban illő fordítás lenne, hiszen a hordók felerősítése a gerendára és a hozzájuk vezető létra ácsolása inkább egy ácsnak, mint egy asztalosnak való munka.
Az Ispán meséje a Canterbury mesék egyik olyan története, amely feltűnő hasonlóságot mutat a Dekameronnal. A Boccaccio-műben a kilencedik nap hatodik novellája ugyanis így hangzik: „Két ifjú éjjeli szállást vesz egy atyafinál; közülök egyik a fogadósnak leányához fekszik, a fogadósnak felesége pedig tévedésből a másik ifjúval hál. Az, ki a leánynál volt, később az apja mellé fekszik, és mindent elmond néki, abban a hiszemben, hogy cimborájával beszél. Hangos pörlekedésökre az asszony észbe kap, átmegy leányának ágyába, s talpraesett mondással elsimítja a zűrzavart”. Egyes irodalomtörténészek szerint kizárt, hogy Chaucer ismerte volna a Dekameront: valószínűbb, hogy csupán ugyanazt a forrást használta, mint Boccaccio. Nevezetesen egy fabliau-t, mert akkoriban divatosak voltak a pajzán csattanóra épülő, vaskos humorú francia anekdoták. A XIII. században például közkedvelt volt a Le meunier et les deux clercs című pikáns mese, illetve a szintén francia De Gombert et les deux clercs. Az alapötletnek flamand (Ein bispel van ij clerken) és német nyelvű (Das Studentenabenteuer; Irregang und Girregar) változatai is fennmaradtak, némelyik esetében már Chaucer és a Canterbury mesék hatása is feltételezhető.
Térjünk vissza a mese tartalmi részére, a Molnár és az Ispán konfliktusára! Ellentétben a Molnárral, aki meséjével csak „kóstolgatta” az Ispánt, hiszen nem egy ispánról, hanem egy asztalosról (ácsról) mesélt, vagyis csak közvetve froclizta az útitársát, az Ispán egyértelműen a Molnárt támadja, ugyanis egy molnár a mesehőse, és róla szólván nem fukarkodik a kifejezetten rosszindulatú megjegyzésekkel. Ezek többségét a mese elején süti el, amikor ilyen szavakkal mutatja be a szereplőjét: „akár a páva, büszke és buja”, „rondább fejű egy majom se lehet” vagy: „lopásaiban bátran messzi ment”. Az effajta durva beszólások ellenére feltételezhető, hogy az Ispán inkább haragot, semmint gyűlöletet érez a Molnár iránt, hiszen bár a figurát Sygmondnak hívják, többnyire a becenevén, Simkinként említi. Öltözékének leírásában megemlíti a „ sheffieldi bicsak”-ot: Sheffield már akkoriban híres volt a késeiről, és ez a hírneve a XX. században is fennmaradt. Amikor Chaucer arról beszél, hogy a helység plébánosa a molnár „rézserpenyőit dugig telirakta”, akkor virágnyelven valójában azt fogalmazza meg, hogy a plébános fizetett azért, hogy leányát Simkin nőül vegye. A „Cambridge King’s Hall kollégyoma”, ahonnan a két diák érkezik, nagy múltú létesítmény. A Canterbury mesék 1987-es magyar kiadása szerint III. Eduárd (1312–1377, uralkodott: 1327–1377) alapította 1337-ben. Ez azonban így nem teljesen igaz: valójában II. Eduárd (1284–1327, uralkodott: 1307–1327) alapította húsz évvel korábban, 1317-ben, de III. Eduárd adományozott számára szabadalomlevelet 1337-ben. 1546-ban egyesült a Michaelhouse-szal, és így jött létre a ma is működő Trinity College.
A magyar fordításból ez nem igazán érződik, de a két diák beszédében Chaucer az észak-angliai szóhasználatot próbálta visszaadni. Hiszen Aleyn (a filmben: Alan) és John „a messze északra való”: Strother városából érkeztek. A XIV. századi Angliában nagy hírnévnek örvendett a Strother-család, amely a róluk elnevezett várban élt az észak-angliai Northumberlandben. Valószínűleg Chaucer is erre a Strotherre gondolt, mert nem tudunk ugyanilyen névvel más korabeli észak-angliai helységről. John egyszer megemlíti Szent Cuthbertet, Lindisfarne püspökét (kb. 634–687), aki szintén Észak-Angliából származott. Aleyn viszont a molnár lányával töltött éjszaka után Szent Ivót (1253–1303) emlegeti a molnárnak, akit a sötétben a cimborájának, Johnnak hisz. Szent Ivó püspök a Canterbury mesék 1987-es magyar kiadása szerint perzsa származású, és a IX. században Angliába ment, hogy a szigetország lakóit tanítsa. A könyv jegyzeteinek írója azonban ebben szinte biztosan téved, és Szent Ivót valaki mással keveri össze. Biztosra vehetjük ugyanis, hogy Chaucer a XIII. században élt Szent Ivóra gondolt, hiszen a történetben cambridge-i diákok szerepelnek, márpedig a középkori egyetemek jogi karának védőszentjeként a XIII. századi Szent Ivót tisztelték. És térjünk ki még egy papra, aki 1223-ban Norfolkba hozott egy fadarabot, amely állítólag egyenesen Krisztus keresztjéből származott. Sokan elzarándokoltak ehhez az ereklyéhez, amelyre a szövegben a „Segítség, a bromholmi szent keresztre!” felkiáltás utal. Ez a molnárné szájából hangzik el, aki – miután felriadt a csetepatéra – beszédét így folytatta: „In manus tuas!” Ennek jelentése: „A te kezedben vagyok (Uram)!” – egy latin fohász első mondatáról van szó.
Pasolini kezdeti elképzelései szerint Az Ispán meséje a második történet lett volna a filmben, közvetlenül A Molnár meséje után, vagyis a sorrendiséget illetően Chaucer koncepcióját követte volna. A nem igazán sikeres nyugat-berlini sajtóbemutatót követően azonban jelentősen megrövidítette a keretcselekményt, ezért már nem kellett ragaszkodnia az irodalmi mű sorrendjéhez. Így A Molnár meséje és Az Ispán meséje a negyedik és a hatodik helyre került, és beékelte közéjük A Bathi Asszonyság előbeszédét. Az Ispán meséjének elejéről elhagyta a molnár és felesége bemutatását: nála ott kezdődik a történet, hogy a két diák arra kéri a kollégium igazgatóját, a sáfár gyengélkedése miatt őket küldje a malomba. Pasolini a szöveget illetően meglepően hűségesen ragaszkodott Chaucerhez, ellenben a fordulatok tekintetében egy-két apróságon változtatott. Chaucernél például Johnnak már azelőtt eszébe jut, hogy áthelyezi a bölcsőt, mielőtt a molnárné kimenne pisilni. A filmben viszont a molnárné előbb vizelni megy, és Johnnak csak ezalatt támad az a gondolata, hogy ügyeskedik a bölcsővel. Jómagam úgy gondolom, ez életszerűbb verzió, de legalábbis semmivel sem valószerűtlenebb, mint Chauceré. A vizualitásból fakadóan Pasolini a pajzán humor terén többet engedett meg magának. A néző például a diákokkal együtt a molnárnénak és a lányának először a csupasz farát pillantja meg. Ez a furcsa „bemutatkozás” mintegy előrevetíti, hogy sikamlós történet veszi kezdetét. A háziak horkolásától aludni nem tudó, becsapott diákok a takaró alatt egymás férfiasságát tesztelik a kezükkel: ilyesmire nincs utalás az irodalmi szövegben, a mese stílusától azonban nem idegen ez az ötlet, nem is beszélve arról, hogy „kanos” tizenévesek között effajta versengés valószínűleg nem csak a középkorban eshetett meg. Hímneműek virtuskodására – például a világhálón is – máig gyakran használatos kifejezés a „farokméregetés”, bár ez értelemszerűen inkább csak jelképes értelmű.
A filmben a félreértések inkább a pikantéria, semmint az erőszak felé mentek el. Chaucer molnárnéja ugyan befekszik John mellé, és a diák derekasan prütykölni kezdi, ám az asszony mit sem sejtve elszenderedik. A filmben viszont határozottan örvend ennek a fickóskodásnak, elégedettségének hangot is ad, ámbár azt hiszi, urát ragadta el a gerjedelem. Míg a könyvben a diákok is kapnak ütleget, Aleynnek még a vére is kicsordul, a filmben inkább csak vér nélküli, mókás kalamajka támad, és a diákok a felfordulást kihasználva eliszkolnak. Végül ejtsünk szót a színészekről is! Magát a mesélőt nehéz beazonosítani, hiszen Pasolini kivágta az intermezzókat. A L'umiliazione segreta di Chaucer című 2006-os dokumentumfilm szerint az Ispánt a jellegzetes profilú Vernon Dobtcheff játszotta, az IMDb-n található szereposztás szerint azonban ő a Birtokost (angolul: Franklin) alakította. Az irodalmi mű zarándokai között valóban van Birtokos, de az ő meséjét Pasolini nem választotta ki a filmváltozat számára. Emiatt feltételezhető, hogy az IMDb szereposztása e figura esetében pontatlan. Az idén (2014-ben) 80 éves és a mai napig aktív Dobtcheff egyébként olyan népszerű filmekben játszott még kisebb szerepeket, mint például A Sakál napja (1973), A kém, aki szeretett engem (1977) vagy A rózsa neve (1986). Simkint, a molnárt egy Magyarországon nem igazán ismert olasz forgatókönyvíró-rendező, Tiziano Longo alakította Albert King álnéven. Feleségét Eileen King, lányát Heather Johnson játszotta: mindketten amatőrök voltak, akárcsak a két diákot megformáló Eamann Howell (John) és Patrick Duffett (Aleyn).
AZ ISPÁN MESÉJE
Van Trumpingtonban, Cambridge-hez közel,
egy híd, alatta patak folyik el,
vén malom őröl a patak vizén;
onnét merítem színigaz mesém.
Hajdan egy molnár vala az ura,
akár a páva, büszke és buja;
jó kecskedudás és hálókötő,
kupafaragó, birkózó, lövő;
hosszú kétélű kést viselt övén,
kardja pengéjén szikrázott a fény,
a tarsolyába dugva tőr lapult,
hát emberfia hozzá sose nyúlt.
Harisnyájában sheffieldi bicsak;
teliholdképűs turcsi volt, s nicsak:
rondább fejű egy majom se lehet.
Minden vásáron ott kötekedett.
Egy árva pisszt nem szóltak ellene,
mert gyorsan mozdult bosszúra keze.
Nagy búza- s liszttolvaj volt, annyi szent,
lopásaiban bátran messzi ment.
Pökhendi Simkin volt a csúfneve.
Nemesi származék a hitvese:
a helység plébánosa volt az apja.
Rézserpenyőit dugig telirakta,
hogy Simkinre sózhassa, míg lehet!
A lány egy zárdában nevelkedett,
mert annak nem kell bárki feleség,
csak szűz, s ha iskolája is elég,
hogy kurtanemes voltán folt ne essék.
Az asszony csupa szarka-szemtelenség.
Szép látvány voltak ketten, mondhatom;
Simkin lépdelt elöl ünnepnapon,
csuklyaszalagját fejére tekerte;
mögötte neje ment, piros köpenybe;
urán a nadrág épp olyan piros.
„Úrnő” helyett mást szólni rá tilos;
olyan vakmerőt nem szült még anya,
ki ővele cicázni mert vala,
hacsak nem unta földi életét,
vágyván, hogy Simkin kaszabolja szét,
mert a féltékeny férj ugyan veszett,
basáskodik az asszonya felett.
És őneki, bár rajt volt apja szennye,
mint az árokvíz, bűzlött gőgje messze.
Fintorgó arca csupa megvetés;
más nőktől minden tisztelet kevés,
családját és a zárdát hozta fel,
tudását, mi főhajtást érdemel.
Kettőjüknek: Simkinnek és neki,
volt egy csöpp kölyke, még bölcsőbeli;
szépen növő, alig pár hónapos.
A nagylányuk húszesztendős, magos,
kövér egy némber, vala hegye-dombja;
szürke a szeme, égnek állt az orra;
széles farú, a csecse gömbölyű,
hanem a szőke haja gyönyörű!
Papjuk csak ámult szépsége előtt;
örököséül óhajtotta őt,
adván marháját, házát, mezejét,
de a sorsába beleszólt ezért:
úgy akarta kiházasítani,
hogy a lány ura legyen valaki:
így a szentegyházban szerzett javak
onnét származó vérre szállanak.
Azaz: tulajdon vérén gyámolít,
ha rátestálja papi javait.
A molnár a vámszedés mestere.
Mit búza, árpa? – zsákomba gyere!
Kivált Cambridge King’s Hall kollégyoma
őrlési vámja vala jókora;
búzájuk és árpájuk őrölé.
Hát úgy adódott egy napon elé,
hogy ágynak dőlt a kollégyomi sáfár;
ott settegett körötte a halál már.
No, a molnárnak semmi nem elég,
akkor láttátok volna lopni még;
addig csínján turkált a zsákba csak,
de most kezei meg nem nyugszanak,
szidhatta őt a kollégyom feje,
ha megfeszült, se értett szót vele;
s még az ő hangja zengett magoson.
Vala két szegény diák akkoron,
a King’s Hall kollégyomba laktak ők.
Hevesek voltak, tréfakedvelők,
szer volt a jó mókára mindegyik;
igazgatójukat kérincselik,
engedje őket egyszer a malomba,
ne legyen neki az őrlésre gondja,
mert ők bátran ráteszik nyakukat:
nem lop a molnár el, nemhogy sokat,
egy véka búzát se, ha belekékül!
Nagy hümmögetve rájuk hagyta végül.
Aleyn az egyik, John a másika;
mindegyiknek Strother a városa,
vagyis a messze északra való.
Felcihelődnek, útra kész a ló;
egy zsák gabonát feldobnak, s „gyühé”!
Elindulnak a molnár elibé,
jó kard s kerek pajzs az oldalukon.
John volt a kalauz ím az uton;
a malomnál a zsákot földre rakta.
Aleyn köszönt: „Itt volnánk, Symond gazda!
Hogy van szép lányod és hű hitvesed?”
„Isten hozott! No, Simkin, nézheted,
hogy kik jöttek; Aleyn és John maga,”
„Szükség törvényt bont – zengett John szava. –
Ki nem tart szolgát, az maga cepeljen,
ha nem szamár – így szól deáki nyelven. –
A sáfárunk alighanem oda;
sajog veszettül minden zápfoga.
Ezért őröltet most Aleyn meg én,
a lisztet meg csak elbírja gebém;
de igen sietünk, hadd kérjelek!”
Bólint Simkin: „Meglesz, ne féljetek;
csak mihez fogtok, míg a munka tart?”
„A garat mellett állok én ahajt
– felel John –, úgyse láttam még soha,
hogyan őrlődik lisztté a buza,
s hogy hányja-veti a garat magát.”
„John, ha te így – szól Aleyn is –, nahát,
én meg magamba leskelem alul,
ahogy a friss liszt a vályuba hull;
az lesz a jó mulatság, jobb se kell!
Mert John, melyőnk, ki jobban megfelel?
Tudásunk ebben egyformán vagyon!”
Örült magában a molnár nagyon;
azt hitte, ravaszkodnak csak előtte.
No majd, ha a búzájukat megőrte,
csak elvakítja ő a szemüket!
Ravaszságukra nem vet nagy ügyet;
jöhetnek bármi csapdákkal elő,
annál több vámot vesz a liszten ő.
„A liszt közé sok korpát keverek.
Nem a tudósok a bölcs emberek –
így oktatá a kancát a csikasz;
nem bánom, igaz ez, vagy nem igaz!”
Egy fertály óra telik el talán,
titokba, sutty! kisuttyan ajtaján;
fejét tekergeti ide-oda,
hát íme ott a diákok lova,
hűs szárnyék alatt, a malom megett;
molnárunk csöndben odasetteget;
kötőféket le! aztán héj, aló!
Mikor eloldva, megindul a ló,
a láp felé, vadkancák közibe,
nyerítve árok-bokor hegyibé.
A molnár pedig – szótlan be a házba;
végzi dolgát, de kész tréfálkozásra,
megőröli a búzát rendesen.
És mikor zsákban a liszt, jó helyen,
megy John a lóhoz, s látja, nincs sehol;
no fölkiált: „Héj, ördög és pokol!
Aleyn, a lovunk, ó jaj, elveszett!
Hékás, ugorj! Told ki a képedet!
Oda az igazgatónk hátasa.”
Aleyn lisztet, gabonát otthagya;
mért nézne már a molnár körmire?
Csak ordibál: „Hová ment? Messzire?”
A molnárné rohanvást jő elé:
„Szalad a lovatok a láp felé;
a vadkancákig meg nem áll ugyan!
Szárasszad el a két kezét, Uram,
ki nem kötötte rendesen oda!”
„Krisztusom! – sóhajt John. – Aleyn, nosza!
Oldd le a kardod, percet se időzz;
meglásd, gyors vagyok én, akár az őz;
ketten kerítsük, messze úgyse szökhet.
Hanem a csűrbe kellett volna kössed,
ó, te szamár! szamarak szamara!”
Azzal sebesen futosnak vala,
a láp felé vágtatnak gyorsan el.
No, a tolvaj molnárnak több se kell:
jó fél véka lisztet ellop hamar,
s belőle mindjárt kalácsot akar.
Azt dörmögi: „Ej, ti szegény diákok,
jól megnyirbáltam, hehe, a szakálltok!
A molnárnál vagyon a tudomány;
nézd, asszony, a két kölyket, futnak ám!
Keringelhetik a lovat körül!”
Kajtatják is azok ügyetlenül:
„Szorítsd, csak erre! hohó, elibe!
Hadd kapaszkodok a sörényibe!”
De röviden: lassan leszállt az este,
s izzadt a két diák csuromvizesre,
amíg megfogták, fújva nagyokat,
egy árokban az elfáradt lovat.
Mint esőn ázott állat, vizesen,
a két diák a malomba megyen.
„Ó, átkozott nap, amelyen születtem!
Gúny tárgya lettünk, ó, jaj, mind a ketten
– kesereg John –, sehol a gabona;
ránk mondhatják: »Ni, a két ostoba!«
Igazgatónk, a társak, s végre még
ez a molnár is! Már az arcom ég!”
S Bayard lovát kötőféken vezette.
A molnárt a tűz mellett ülve lelte;
vak este volt, hazaindulni kár;
kérték a molnárt, ugyan adna már
éjjelre szállást pénzükért nekik.
Az hümmögetve így istenkedik:
„Kaptok helyet, de olyan, amilyen.
Szűken vagyunk, s ti okosak igen;
húszlábnyi helyből ilyen tudomány
mérföld széleset varázsol talán.
Hadd lássuk, elég tágas-e a ház?
Toldja meg, ha kell, az okoskodás!”
„Szent Cuthbertre! – felel John. – Jó Symondom,
vidám egy fickó vagy, szavamra mondom!
Az ember fia azzal érje be,
amije van, vagy raknak elibe.
Hát kedves házigazdánk, légy kegyes,
az asztalra ételt-italt tetess,
s leszen csengése bőven az aranynak.
Üres kézzel sólymot nem csalogatnak;
ím itt a pénz, csak elkölteni kell.”
Sörért, kenyérért lányát küldi el,
libát pediglen süt nekik maga,
és lovukat jól megköté vala;
szobájában veti meg ágyukat,
rajt lepedő, takaró, friss huzat;
ott állt őkelme ágya is közel;
ím ott a lányé, egyik végivel,
külön vetik az ágyat őneki;
jobban azt senki el nem rendezi,
mert tágasabb a szállás nem lehet.
Vacsorát kaptak, jó bőségeset;
leöblíték erős, habzó serekkel.
Időt mulattak jó éjfélig ezzel.
Kábán lekókkadt a molnár feje,
sápadt képén a részegség jegye;
csuklik és orrán bong át motyogása,
mintha asztma gyötörné, vagy a nátha.
Feleségével aludni megyen;
az mint a szarka, csirr-csörr, édesen,
úgy leszopta magát, hogy még olyat!
Az ágyból a bölcsőn végigmatat;
ott áll, ringatni és szoptatni kézhez.
A két diák a sörrel íme végez;
no már a lány is fekszik akkoron;
végül lefekszik Aleyn, és le John,
más senki; nem kell nekik altató.
De a molnárra forduljon a szó:
mint egy ló, álmát végighortyogatja,
nem bánja, megvan-e vagy nincs a farka.
A felesége kontrázgat neki,
horkolását mérföldre zengeti;
a leányzó is társul közibük.
Aleyn, a diák, hallván énekük,
oldalba böki Johnt: „Alszol, komám?
Ilyen nótát se hallasz otthon ám!
De szép e litánia zengzete;
hogy essen beléjük a rossz fene!
Furcsábbat én nem értem soha még;
szakadjon a nyakuk közé az ég!
Egész éjszaka nem lesz nyugodalmam;
megállj, kisütök valamit magamban,
megkapják ezek tőlem emberül:
a lánnyal hálok, hogyha sikerül.
Mert a törvény is, nem mondok sokat,
őriz olyan paragrafusokat,
amelyben ott áll: a kárt szenvedő
kárát megvenni álljon csak elő!
A gabonánkat ellopták, igaz?
Egész nap megszalajtott a pimasz;
nohát, mivel kártérítést nem ad,
Aleyn, ne sajnáld, kárpótold magad!
Az Úr lelkére! nem lesz máshogyan!”
„Vigyázz, Aleyn – kuvikol társa, John –,
veszett alak a molnár, ismered,
csúffá tesz, hogy mindkettőnk itt gebéd,
ha felébredne? hát zajjal ne légy.”
„Nem több előttem; mint egy őszi légy” –
legyint Aleyn, s a lány mellé kúszik.
Az hátán fekve, mélyen aluszik,
és amikor ott motozgat diákja,
nincs már idő segélysikongatásra.
Jól megértették egymást, mondhatom;
mulass, Aleyn! de mire végzi John?
Egy-két percig még nyugszik békiben,
majd panaszolkodásba kezd, igyen:
„Ó jaj! ez aztán gonosz tréfa már!
Szentuccse, nálam nincs nagyobb szamár!
Csak nézd Aleynt, ahogy a dolga föst:
a molnár lánya van a karja közt;
nem félt, s a lányon kárpótlást veszen.
Nekem pediglen kopoghat szemem.
És ha e tréfa kisül valaha,
röhöghet rajtam a világ maga!
Hát én is fölkelek, akármi lenne!
A gyávát nem kegyeli a szerencse!”
Fölkel és a bölcsőig tapogat,
kezébe fogja, nem óg-móg sokat;
a maga ágya elé állitá.
Nem horkol a molnárné már soká,
íme felébred, pisilni mene;
jövet a bölcsőn matatna keze,
de a sötétbe sehogy nem találja.
„Mit vakoskodok – motyog – rossz irányba?
Csak nem a diákok ágyába mék?
Haj, benedicite! az kéne még!”
Végül aztán a bölcsőbe botol.
Lapog tovább; körül sötét pokol;
ihol az ágy! nem gondol semmi rosszat;
mért is, mikor a bölcsőt érzi onnat,
mert látni nem lát; hol, hol nem vala.
Hát a diák mellé besuttyana;
fekszik és hamar el-elszunnyadoz.
De John diákba beléáll a rossz:
a jó asszonyra mászik keseredten.
Nem kapott az jobb porciót e nemben;
döfölte John az asszonyt fickosan.
Tölti a két diák az éjt vigan,
de kakasszó zeng, már a harmadik.
Aleyn fáradtan feltápászkodik;
derék munkát végzett ez éjjelen.
„Ég áldjon – mondja –, Malin, édesem!
El kell szakadnunk, már reggel vagyon.
Bármerre járjak, gyalog vagy lovon,
örökké hadd maradjak kedvesed.”
„Eredj, babám – szól az –, Isten veled!
De még figyelj, ez szeretőd szava:
mikor a malom mellett mész haza,
a hátulsó ajtón loppal benyiss,
egy fél vékás kalács van ott, de friss!
Tulajdon liszted sütöttük bele,
én valék ebbe apám jobb keze.
Most már siess, az Isten áldjon, édes!”
De majdnem eltört, úgy biza, a mécses.
Felkel Aleyn: „John mellé bebujok,
mert világossal kisül a titok.”
Keze mindjárt a bölcsőbe akad;
„Hová motoszkálsz? hogy szegnéd nyakad!
morog magába. – Ej, te kelekótya;
csak nem ártott meg az éjjeli móka?
Eltévedtem, a bölcsőről tudom:
a molnárék ezek az ágyukon,”
És, nagy bajára, még tovább oson;
a molnár ott szuszog a vánkoson.
John cimboráját sejti ama ágyban,
s a molnár mellé fekszik oda bátran.
Nyakon csapintja, úgy suttog oda:
„Héj, John, kelj csak föl, te disznópofa!
Krisztusra! s Szent Ivóra is külön! –
Derék játékról hallasz, esküszöm:
Háromszor prütyköltem, s jó peckesen,
a molnár lányával ez éjjelen,
míg téged gyáván kushasztott a félsz.”
„Te kanlotyó, te aljas, mit beszélsz? –
kiált a molnár. – Te hitvány alak!
Isten az atyám, megnyuvasztalak!
Még hogy a lányomat beszennyezed?
A származás talán kutya neked?”
És ádámcsutkán ragadja Aleynt.
Rázza kegyetlen, szitkozván megint;
csontos öklével jól orrba veri;
ingét a vére teleföccseni.
Beszakadt orral s szájjal, le a földre!
Mint zsákba kötött malacok, üvöltve,
lenn hemperegnek, föl-le, ég-pokol!
Míg a molnár egy kőbe megbotol,
s háttal a feleségére zuhan.
Az asszony semmit nem sejdít ugyan,
mert hajnalban elszunnyadt kicsidég,
vele John is, mert volt móka elég.
Az esésre fölretten, álma-vesztve:
„Segítség, a bromholmi szent keresztre!
In manus tuas! Uram, légy velem!
Ébredj, Symond, ha félted életem!
A patás fene, az ördög van itt;
a hasamon... mindjárt agyonlapít;
Simkin, segíts! a két diákra nézz!”
No, John fölugrik, bár elég nehéz:
a fal mellett bot után tapogat;
az asszony is: fel! – nem töpreng sokat,
s mert otthonosabban mozog amannál,
egy jó botot talál tüstént a falnál.
A sápatag hold egy-egy résen át
fénnyel pásztázza a sötét szobát;
nézdel a molnárné ide-oda,
két alakot lát; melyik kicsoda?
Mintha valami ott fehérlene.
No, jobban odameredez szeme:
„Hálósapkában a diák, nicsak!” –
gondolja – és lecsap: „Nesze, sityak!”
Pedig botját nem Aleyn feje áldta,
hanem a molnár kopasz koponyája;
lehuppan az: „Segítség, jaj nekem!”
A két diák csépel könyörtelen;
vérébe mártják; s liszt és ló elé!
S elindulának ím, hazafelé.
Kalácsukat is magukhoz veszik;
fél véka lisztből sült; jó lesz nekik.
No, a pökhendi molnár nyöghetett,
rá az őrlési vám is elveszett,
ingyen traktálta a diákokat,
akik elverték, jaj, hogy még olyat!
Megprütykölték lányát és asszonyát;
így jár minden hamis molnár, nohát!
Igaz tehát a közmondás szava:
„Az jót ne várjon, aki rossz maga.”
„Nagy lesz a csaló megcsalatkozása.”
Nézzünk mindnyájan Isten trónusára;
óvjon bennünket fényességesen!
No molnár, így húzz ujjat még velem!
Kormos István fordítása
[Jelen blogbejegyzés legfontosabb forrásai: Geoffrey Chaucer: Canterbury mesék (Budapest, 1987, Európa Kiadó). Roberto Chiesi: L'umiliazione segreta di Chaucer (2006, dokumentumfilm).]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.