MASSIMO GIROTTI

Massimo Girotti (Olaszország, Macerata, Mogliano, 1918. május 18. – Olaszország, Róma, 2003. január 5.) olasz színész ígéretes sportkarriert adott fel a színészet kedvéért. 1940-ben kezdett filmezni. A Vaskorona (1941) című történelmi kalandfilm kettős szerepében vált népszerűvé, és ezt követően gyakran foglalkoztatták látványos közönségfilmek férfias hőseként. Ezzel párhuzamosan bontakozott ki művészfilmes karrierje is, melynek első jelentős állomása a Megszállottság (1943) című neorealista dráma. A film rendezője, Luchino Visconti atyailag támogatta Massimo pályafutását, néhány későbbi alkotásában is szerepeltette, és rendezte színházban is (Troilus és Cressida, 1949). Girotti a neves neorealista rendező, Giuseppe De Santis állandó színészének számított, és olyan jeles alkotók is igényt tartottak a közreműködésére, mint például Roberto Rossellini, Vittorio De Sica, Michelangelo Antonioni, Luigi Comencini, Carlo Lizzani és Luigi Zampa. A hatvanas évek végén újabb lendületet vett a karrierje, amikor eljátszotta a gyáros apát Pier Paolo Pasolini egyik botrányfilmjében, a Teorémában (1968). Ezt követően többek között Bernardo Bertolucci, Joseph Losey, Ettore Scola, Walerian Boroczyk, Liliana Cavani és Roberto Benigni egy-egy alkotásában szerepelt. Utolsó filmje, A szemközti ablak (2003) forgatásának befejezése után néhány nappal halt meg. Felesége fiatalon elhunyt, két gyermekük született.

KARRIERTÖRTÉNET

A kezdetek

Massimo Girotti eredetileg vegyészmérnöknek tanult. (A Totem Kiadó Filmlexikona szerint viszont jogi tanulmányokat folytatott.) A sport volt a legkedveltebb szabadidős tevékenysége: úszott, vízilabdázott, evezett, síelt és lovagolt. Különösen a vízi sportokban ért el jelentős eredményeket, a Lazio vízilabdacsapatában kapusként játszott. Ugyanakkor érdeklődött a színművészet iránt is, részt vett Teresa Franchini színjátszó kurzusain, és kisebb színpadi szerepeket játszott. A sportos külsejű fiatalemberre felfigyelt az író-rendező Mario Soldati, és szerződtette a Melyiket szeressem? (1940) című vígjátékának egyik mellékszerepére. Ez valójában egy öt évvel korábbi francia film remake-je volt, amely Louis Verneuil darabján alapult. A történet főszereplője, az önfejű sztár (Assia Noris) otthagyja új filmjének forgatását, hogy Cannes-ba utazzon. Ám még ő sem pótolhatatlan: munkásszármazású hasonmása (szintén Assia Noris) lép a helyére. A Melyiket szeressem? forgatása a római Cinecittàban zajlott, számos ottani filmes segédmunkás tulajdonképpen saját magát játszotta a vásznon. Az igazi áttörést Massimo számára Alessandro Blasetti kalandfilmje, a Vaskorona (1941) hozta meg, amely egyes vélemények szerint az ötvenes évek látványos hollywoodi szuperprodukcióit előlegezte meg. Ebben kettős szerepet játszott: Licinio királyt, aki még a prológusban meghal, és Tarzan módjára az oroszlánok között, a vadonban felnőtt fiát, Arminiót. A kor olasz filmes szokásai szerint őt is szinkronizálták: Licinio szerepében Augusto Marcacci hangján szólalt meg, Arminióként pedig Gualtiero De Angelisén. Filmtörténeti érdekesség, hogy az egyik női epizodista, Vittoria Carpi egy pillanatra fedetlen keblekkel látható. Állítólag ez volt az első toplessjelenet egy olasz filmben. Az erénycsősz cenzorok szemet hunytak e merészség láttán, sőt az opusz a IX. Velencei Filmfesztiválon megkapta a legjobb olasz filmnek járó Mussolini-kupát. A rendezvényen jelen volt a német propagandaminiszter, Joseph Goebbels is. A zsűrivel ellentétben neki nem tetszett a film, sőt kijelentette, ha a Vaskorona Németországban készült volna, a rendezőt haladéktalanul kivégeznék. Az olasz cenzorokkal ellentétben ugyanis az éles eszű Goebbels rögtön átlátta, hogy ez a tündérmese valójában a fasiszta olasz kormányt, a hatalommal való visszaélést bírálja. 

Közvetlenül egymás után forgatták a Cinecittà stúdióiban a Maláji kalózok és A két tigris című filmet (mindkettő 1941-ből), melyek Emilio Salgari (1862–1911) Sandokan-regényein alapulnak. Az előbbit Enrico Guazzoni, az utóbbit Giorgio Simonelli rendezte. Girotti játszotta Tremal-Naik szerepét, Sandokant Luigi Pavese alakította. Ők ketten a gonosz rádzsa, a brit James Brooke (valós személy volt: 1803–1868) ellen szövetkeznek, és persze sok-sok férfiasan romantikus kaland főhősei lesznek. Az 1942-ben bemutatott Egy pilóta visszatér az olasz filmművészet vitatott darabjai közé tartozik, mivel maga a Duce fia, a filmgyártásért felelős Vittorio Mussolini felügyelte, sőt ő volt az egyik forgatókönyvíró is. A szkript megírásában az akkor még pályakezdő Michelangelo Antonioni és maga a rendező, a legendás Roberto Rossellini is részt vett Magyarországon nem igazán ismert írók társaságában. Az opusz Rossellini úgynevezett „fasiszta trilógiá”-jának középső darabja, tematikai előzménye A fehér hajó (1941), „folytatása” A kereszt embere (1943). A forgatás az olasz légierő közreműködésével zajlott. A történet főszereplője, Gino Rossati (Massimo Girotti) gépét a szövetségesek lelövik, és a pilóta brit fogságba kerül. Ott beleszeret a foglyokat ápoló honfitársnőjébe. Sikerül eltulajdonítania egy gépet, mellyel visszatér Olaszországba, ahol értesül arról, hogy az 1940-ben megtámadott Görögországot időközben az olasz csapatok – német segítséggel – elfoglalták. 

Megszállottság

Girotti 1941-ben Angelotti szerepét játszotta a Tosca című filmben, amely a közismert Puccini-opera szüzséje alapján készült. A forgatást a nagy francia rendező, Jean Renoir kezdte meg, de néhány nap múlva abba is hagyta, mert a háborús helyzet miatt haza kellett térnie. A munka folytatásával asszisztensét, Carl Kochot bízta meg. Koch egyik munkatársa Luchino Visconti volt, aki a forgatókönyvbe is besegített. Az arisztokrata származása ellenére baloldali érzelmű, homoszexuális Visconti a Tosca forgatásán figyelt fel a daliás Girottira, aki a pletykák szerint nemcsak mint színész, hanem mint férfi is felkeltette az érdeklődését. Felajánlotta számára első önálló filmje, a Megszállottság (1943) férfi főszerepét, a csavargó Gino figuráját. A női főszerepre (Giovanna) eredetileg Anna Magnanit szemelte ki, különböző okok miatt azonban végül Clara Calamait szerződtette. Visconti még franciaországi tartózkodása alatt olvasta az amerikai James M. Cain A postás mindig kétszer csenget című regényének francia fordítását, és elhatározta, hogy filmet forgat belőle. Eredetileg Giovanni Verga egyik regényét, a Gramigna szeretőjét akarta megfilmesíteni, ám a fasiszta cenzúra erre nem adott engedélyt. (A regényt 1968-ban Carlo Lizzani vitte filmre. Visconti egy másik Verga-regény alapján forgatta a Vihar előtt című második játékfilmjét 1948-ban.) A postás mindig kétszer csenget ártalmatlan bűnügyi történetnek tűnt a cenzorok szemében, így ezt engedélyezték. A forgatókönyvet Visconti mellett Mario Alicata, Gianni Puccini és Giuseppe De Santis írta, de besegített Antonio Pietrangeli és Alberto Moravia is. 

Az alkotók több ponton eltértek az alapműtől. A cselekményt olasz miliőbe helyezték át, és nagy hangsúlyt kapott a környezetábrázolás, valamint az osztálykülönbségek érzékeltetése. Egy mellékszereplő (a Spanyol) által még a homoszexualitás motívuma is megjelent, ami az eredeti regényben nem szerepelt. A figura bizonyos értelemben önportrénak tekinthető, hiszen Visconti is baloldali érzelmű és homoszexuális volt, mint a Spanyol, és mint fentebb említettem, ő a valóságban táplált gyengéd (és viszonzatlan) érzelmeket Girotti iránt. A Megszállottságot a filmtörténetben általában az első igazi neorealista alkotásként emlegetik, bár ez a kategorizálás némi szakmai vita tárgyát képezi. Ami egészen biztos, hogy a bemutatót követően a cenzorok levegő után kapkodtak, és engedve az egyházi részről érkező nyomásnak (házasságtörés? szerelmi gyilkosság? homoszexualitás? Szodoma és Gomorra!), a filmet sürgősen betiltották. Sőt nem érték be a betiltással, hanem elrendelték az összes kópia megsemmisítését. Viscontinak szerencsére valahogy sikerült megmentenie egy példányt, és a háború után ez terjedt el. Persze csak korlátozottan, mivel a szerzői jogokat a háborús helyzet miatt nem sikerült tisztázni, ami akadályokat görgetett a külföldi – főleg az amerikai – forgalmazás elé. (Az amerikaiak először 1946-ban filmesítették meg a regényt.) „Rájöttünk, hogy a film igazi témája a személyes szabadság volt, ami akkoriban tabunak számított. Azokban az években még kevés színészi tapasztalattal rendelkeztem, így nehéz volt számomra azt a fajta kifinomult játékot nyújtani, amelyet Visconti elvárt. Emlékszem, egyszer azt akarta, hogy a soron következő felvételhez igazi alkoholt igyak, és mivel az ismétlések miatt már részeg lettem az italtól, csak másnap tudtuk leforgatni a jelenetet” – emlékezett vissza évekkel később Girotti. 

De Sicától Antonioniig

Az ég kapuját (1945) Vittorio De Sica rendezte a Katolikus Filmközpont felkérésére. Az eredeti terv a lourdes-i zarándoklat megörökítése volt, ám a megrendelő szerint a film nem lett elég hithű. A forgatás egyébként még 1943-ban elkezdődött, de az opuszt csak 1945-ben mutatták be. A munkához De Sica több mint 800 statisztát szerződtetett, zömmel zsidókat vagy annak hitt személyeket. Igyekezett minél tovább húzni a forgatást, hogy a statiszták megmeneküljenek a deportálástól és a biztos haláltól. A filmben Girotti egy vak férfit játszott. Alessandro Blasetti háborús drámája, az Un giorno nella vita (1946) cselekményének helyszíne egy zárda, ahol olasz partizánok keresnek menedéket a németek elől. Mivel egyikőjük megsebesült, az apácák befogadják őket, amiért a németek kegyetlen bosszút állnak. A legjobb olasz film díját nyerte az 1947-es velencei filmfesztiválon Giuseppe De Santis drámája, a Tragikus hajsza, melynek forgatókönyvírói között találhatjuk Antonionit és Carlo Lizzanit is. A történet a második világháború után játszódik, amikor a parasztok elfoglalják a parlagon heverő termőföldeket, hogy megműveljék azokat, a földesurak azonban a legaljasabb módszerekkel próbálják megakadályozni a termelőmunkát. A címbeli hajsza esetében De Santis az akciófilmeket megelőlegező gyors, dinamikus vágástechnikát alkalmazott, és a madárperspektíva is újszerű képi megoldásnak számított akkoriban. Pietro Germi rendezése az Elveszett ifjúság (1947), amely a kibontakozóban lévő nagy jelentőségű filmirányzat, a neorealizmus jegyében készült. A téma a fiatalkori bűnözés, ami élénk társadalmi vitát váltott ki. 

Luigi Zampa 1948 és 1962 között forgatta a fasizmust szatirikus oldalról is megközelítő trilógiáját, melynek első darabja a Nehéz évek (1948). Mondani sem kell, hogy ez a nézőpont nem mindenkinek tetszett, mert túl sokan érezték találva magukat attól, ahogyan Zampa az egyszerű emberek és a fasizmus kapcsolatát ábrázolta. Jobb- és baloldalról egyaránt heves támadások indultak a film ellen, egyes parlamenti képviselők a betiltását követelték, mert „sérti a nemzet önbecsülését”. A felháborodás hullámai idővel elcsitultak, és 2009-ben a filmet, mint jelentős olasz kulturális örökséget, több szervezet összefogásával restaurálták. A Szicíliai vérbosszú (1949) szintén egy Pietro Germi-film, az egyik forgatókönyvíró a fiatal Federico Fellini volt. Girotti egy fiatal bírót játszott, aki Palermóból érkezik egy eldugott kis szicíliai faluba, ahol szembekerül a mindenre elszánt maffiával. Alessandro Blasetti alkotása, a Fabiola (1949) a színész számára visszatérést jelentett a történelmi filmek világába, noha ezúttal csak epizódszerepet alakított. Mint a „szandálos” szuperprodukciók többségének, úgy ennek sem erénye a történelmi hűség, ennek ellenére jelentős kereskedelmi sikert aratott. Michelangelo Antonioni első önálló játékfilmje, az Egy szerelem története (1950) látszólag bűnügyi melodráma, valójában a későbbi jellegzetes „antonionis” stílus előfutára. A rendező ugyanis nem a külsődleges cselekményfordulatokra, hanem a szereplők belső világára koncentrált. A különböző társadalmi osztályokat képviselő szerelmespárt Girotti és Lucia Bosé játszotta, aki akkoriban Antonioni barátnője volt. „Valósággal bálványoztam Antonionit, de rá kellett jönnöm arra, hogy számára a színészek egyáltalán nem fontosak” – emlékezett vissza évek múlva Massimo erre a munkájára.

Az ötvenes évek

Luigi Comencini egyik kevéssé ismert alkotása a Zárt zsalugáterek (1951), amelynek hősnője, Sandra (Eleonora Rossi Drago) eltűnt lánytestvérét keresve érkezik Genovába, ahol az erkölcsi romlottsággal szembesül. Sandra kedvesét, Robertót Massimo Girotti játszotta, az egyik fontos szerepet Giulietta Masina alakította. Valóban megtörtént tragédia ihlette Giuseppe De Santis Róma, 11 óra (1952) című klasszikusát: 1951. január 14-én a római Via Savoia 31. szám alatt egy álláshirdetésre tömegével jelentkeztek a sorsuk jobbra fordulásában reménykedő gépírónők, akik alatt beszakadt a korhadt emeleti falépcső. Hetvenen sérültek meg, egyikőjük a kórházban elhunyt. Több sebesült kénytelen volt visszautasítani a kórházi kezelést, mert annak 2300 lírás napidíját nem tudták kifizetni. Girotti a munkanélküli Nandót alakította. A drámai alkotások mellett rendszeresen játszott kisebb-nagyobb szerepeket történelmi ihletésű kalandfilmekben is. Ezek közül kiemelkedik Riccardo Freda látványos opusza, a Spartacus (1953). Massimo formálta meg a címszereplőt, kinek vezetésével a Római Birodalom legnagyobb rabszolgalázadása tört ki i. e. 73-ban. Amikor néhány évvel később az amerikai Stanley Kubrick is leforgatta a maga szuperprodukcióját Spartacusról, a producerek megvásárolták a Freda-film valamennyi jogát, hogy így akadályozzák meg, hogy egy esetleges felújítással a Kubrick-produkció riválisa legyen. Emiatt az 1953-as film évtizedekig szinte elérhetetlenné, szó szerint „láthatatlan”-ná vált. Carlo Lizzani A nagyváros peremén (1953) című alkotását (társrendező: Massimo Mida) egy néhány évvel korábbi bűntény ihlette. 1950. február 18-án egy sikertelen nemi erőszakot követően ismeretlen tettes meggyilkolta a tizenkét éves Anna Maria (beceneve: Annarella) Braccit. Az elkövető bántalmazta a lányt, majd abban a hiszemben, hogy a gyerek meghalt, beledobta egy kútba, ahol az áldozat megfulladt. Egy héttel később Anna Maria édesanyjának szeretője beismerte a gyilkosságot, majd visszavonta a vallomását. Bizonyítékok hiányában felmentették, és az ügy felderítetlen maradt. A filmben Massimo formálta meg a gyanúsított ügyvédjét. A nagyváros peremént különösen fürkész tekintettel vizslatták a cenzorok, akik a rendőrséggel kapcsolatban elvárt pozitív kép felett őrködtek. 

Az Egy szép lány férjet keres (1953) ismét egy De Santis-film, amely a kifulladóban lévő neorealizmus helyett a hangsúlyosabb lélekábrázolás, sőt egyes vélemények szerint a feminizmus irányába mozdult el. A fiatal, gyönyörű, de szegénysorban élő Anna (Silvana Pampanini) számára a házasság jelentené a felemelkedés lehetőségét, és ennek érdekében egy matrózzal (Massimo Girotti) és egy nős impresszárióval (Amedeo Nazzari) egyaránt viszonyt folytat. Luchino Visconti egyik legszebb és legjelentősebb filmje, az Érzelem (1954) egy tragikus szerelmi történetet mond el az úgynevezett „harmadik olasz függetlenségi háború” idejéből. A kiindulási alapot Camillo Boito kisregénye szolgáltatta, melytől azonban Visconti több ponton eltért. Például nagyobb hangsúlyt adott az Alida Valli által játszott szerelmes grófnő forradalmár unokafivérének, Roberto Ussoni márkinak, akit Massimo formált meg. Girotti a továbbiakban is „kétarcú” színészként dolgozott, vagyis művészi igényű produkciókhoz éppúgy nevét és tehetségét adta (akár mellékszerepekben is), mint kereskedelmi célzatú vállalkozásokhoz. Ez utóbbiak sorába tartozik például a La Venere di Cheronea (1957), a Nagy Heródes (1959), a Judit és Holofernész (1959), az I cosacchi (1960) vagy a Thesszália óriásai (1960). A jugoszláv–olasz összefogással készült Az egy évig tartó út (1958) újfent Giuseppe De Santis nevéhez fűződik. A helyszín egy kitalált ország falucskája, ahol drámai mértékű a munkanélküliség. A munkaképes férfiak egyike egyszer csak egymaga nekilát, hogy országutat építsen. Hamarosan egyre többen csatlakoznak hozzá, hogy így demonstrálják jogukat a munkához és a megélhetéshez. 

A süllyesztőből a kultikus mellékszerepekig

Az 1960-as évek elején Massimo szinte teljesen elmerült a feledhető kommerszfilmek tengerében: egyes produkciók kereskedelmileg ugyan nem voltak sikertelenek, de művészi kihívást alig jelentettek. A Marco Polo csodálatos kalandjai (1965) című látványos kalandfilmben a Horst Buchholz által játszott címszereplő édesapját alakította olyan partnerek mellett, mint Anthony Quinn, Orson Welles, Omar Sharif, Elsa Martinelli, Akim Tamiroff és Robert Hossein. Művészileg érdekesebb vállalkozás volt az Idoli controluce (1965), amelyben Girotti egy újságírót formált meg, aki életrajzi könyvet akar írni Omar Sivoriról, a futball-legendáról. (Sivori saját magát játssza a filmben.) Eleinte nem sikerül a focista közelébe férkőznie, összebarátkozik azonban egy másik játékossal, aki bizalmába fogadja, és elmeséli saját félresiklott karrierjének történetét, amely Sivoriéhoz kötődik. Amikor az újságíró végre találkozik a legendával, felülvizsgálja a könyvírással kapcsolatos szándékait. A hatvanas évekbeli olasz nők társadalmi helyzetéről szól A boszorkányok (1967) című ötrészes, ironikus hangvételű szkeccsfilm, amelynek mindegyik epizódjában az arisztokratikus szépségű Silvana Mangano játszotta a női főszerepet. Massimo egy sportolót alakított a Visconti-szkeccsben (Az égetnivaló boszorkány). A középső történetet Pier Paolo Pasolini rendezte, akinek a Teoréma (1968) című botrányfilmje a művészi megújulás lehetőségét kínálta Girotti számára. 

A történet egy milánói nagypolgári családról szól, melynek életét felkavarja egy titokzatos fiatalember váratlan érkezése és ugyanilyen váratlan távozása. A vallási motívumoktól sem mentes, szimbolikus történettel Pasolini a polgárság elkerülhetetlen bukását kívánta megfogalmazni. A gyáros apa szerepében Girotti szuggesztív alakítást nyújtott, jószerivel csak a külsőségekre hagyatkozva, hiszen a filmben alig van szöveg, ám mégis tökéletesen éreztetve a figura lényegét. A film utolsó jelenetében ősemberi állapotokba visszakerülve, anyaszült meztelenül támolyog egy szélfútta sivatagban, és amikor ráeszmél arra, hogy képtelen innen kijutni, kétségbeesett ordítással halad tovább. A szerepet egyébként Pasolini eredetileg Orson Wellesnek szánta, ahogyan a Médea (1969) című alkotása előkészítésekor sem Girottira gondolt először Kreón király megformálójaként, hanem Massimo Seratóra. Euripidész drámájának filmváltozata – a címszerepben a legendás operadíva, Maria Callas látható – a Teorémához hasonlóan elsősorban a képek erejével hat, viszonylag kevés szöveg hangzik el benne. A két Pasolini-film között készült olasz–szovjet koprodukcióban A jégsziget foglyai (1969), Mihail Kalatozov rendezése. A film a vitatott megítélésű sarkkutató, Umberto Nobile (1885–1978) tragédiával végződött 1928-as expedíciójának történetét mondja el. A fontosabb szerepeket nemzetközi hírű sztárok játszották: Peter Finch (Nobile), Sean Connery (Amundsen), Claudia Cardinale (Valeria nővér), Hardy Krüger (Lundborg) és Mario Adorf (Biagi). Szovjet részről is jeles szerepformálók vettek részt a produkcióban, mint például Nyikita Mihalkov, Jurij Szolomin és Donatasz Banionisz. Girotti alakította Romagna kapitányt, a mentési munkálatok koordinátorát. 

Az olasz horror egyik mestere, Mario Bava neve fémjelzi A vérbárót (1972). A forgatás az ausztriai Burg Kreuzensteinben zajlott, a főbb szerepeket Joseph Cotten, Elke Sommer és Rada Rassimov játszotta. Girotti személyesítette meg dr. Karl Hummelt, a vérbáró kései leszármazottjának nagybátyját. Bár a filmet a kritikusok rosszul fogadták, mégis hozzájárult egy nagyvárosi legenda elterjedéséhez: a kilencvenes években futótűzként söpört végig az interneten az a hír, hogy valahol Szibériában egy különösen nagy mélységbe irányuló fúrás során behatoltak a pokolba, ahová speciális, extrém mértékben hőálló hangrögzítő eszközöket engedtek le, melyekkel sikerült megörökíteni a pokolban senyvedők sikolyait. A legenda alátámasztására elérhetővé tették a hangfelvételt, melyről utólag kiderült, hogy a hamisítók valójában A vérbáró soundtrackjét kombinálták különféle egyéb hanghatásokkal. Bernardo Bertolucci botrányfilmje, Az utolsó tangó Párizsban (1972) Olaszországban oly nagy erkölcsbotrányt okozott, hogy a bíróság nem csupán betiltotta, hanem a kópiák megsemmisítését is elrendelte. (A filmtörténelem ezzel megismételte önmagát: emlékezzünk vissza az 1943-as Megszállottság fogadtatására!) Marlon Brando és Maria Schneider játszotta az alkalmi párt: egy üres párizsi lakásban találkoznak először, és szenvedélyes, önpusztító szerelem bontakozik ki közöttük. Massimo alakította a Brando által megformált figura elhunyt feleségének egykori szeretőjét. 1976-ban Girotti három jelentős filmben is felbukkant már-már cameónak mondható szerepekben. Visconti utolsó alkotásában, Az ártatlanban – amely Gabriele D’Annunzio regénye alapján készült – Stefano Egano grófot játszotta, a szépséges Teresa (Jennifer O’Neill) korosodó hódolóját. Franciaországban nagy vihart kavart Joseph Losey drámája, a kafkai hangvételű Klein úr, melynek címszerepét Alain Delon alakította. Klein urat, a gazdag műkereskedőt összetévesztik egy zsidó férfival, és emiatt hirtelen a diszkriminatív törvények hatálya alá kerül. Szintén a második világháború idején játszódik az Ágnes meghalni megy (rendező: Giuliano Montaldo) című dráma, amelyben Girotti személyesítette meg az Ingrid Thulin által megformált Ágnes ellenálló férjét.

A hetvenes évek második felében Girotti kevesebbet forgatott, és azokat is a televízió számára. Az 1980-as években visszatért a mozifilmekhez, és mindjárt a legelsővel szép szakmai sikert aratott. Ettore Scola Szerelmi szenvedélye (1981) egy „kifordított” szerelmi történet: a jóképű lovastisztnek (Bernard Giraudeau) gyönyörű menyasszonya van (Laura Antonelli), mégis egy kifejezetten csúnya nő (Valeria D’Obici) iránt lobban szerelemre. Massimo alakította a helyőrség parancsnokát, játékáért az olasz filmkritikusok Ezüst Szalag-díját kapta. A lengyel Walerian Borowczyk Olaszországban forgatott erotikus filmje, A szerelem művészete (1983) az ókori szerző, Ovidius azonos című művének motívumain alapul. Fogadtatása elég hűvös volt, számos kritikus szerint a rendező csupán illusztrálta Ovidiust, ráadásul nem is túl ötletesen. Maga Borowczyk sem kedvelte ezt a filmjét, mert a producer a tudta és beleegyezése nélkül egy pornográf képsort helyezett el benne, amely a Caligula – Az el nem mondott történet (1982) című explicit szexfilmből származott. Girotti játszotta Ovidiust, partnerei: Michele Placido, Laura Betti, Milena Vukotic, Antonio Orlando és Borowczyk múzsája, Marina Pierro. 1985-ben Massimo két nagyszabású tévés minisorozatban is szerepet kapott, mindkettő sztárparádéval készült: Henryk Sienkiewicz világhírű regénye, a Quo vadis adaptációjában Aulus Plautiust formálta meg, a Kolumbuszban pedig Medina Celi herceget. 1938-ban a nácik által uralt Berlinben játszódik Liliana Cavani szerelmi drámája, a Tiltott szenvedélyek (1985). Girotti egy rejtőzködő homoszexuális, Werner von Heiden mellékszerepét alakította, aki gyanútlanul belesétál egy neki felállított szerelmi kelepcébe. 

Massimo utolsó filmjei közül még kettőt ismerhet jobban a magyar közönség. Roberto Benigni A szörnyeteg (1994) című komédiájában az örök lúzerre, a félénk Lorisra (maga Benigni játssza) terelődik a gyanú, hogy ő a városban garázdálkodó kéjgyilkos. Egy gyönyörű rendőrnőt bíznak meg a megfigyelésével, ami azonban nemhogy tisztázná a férfit, hanem még inkább gyanúba keveri. Loris nem tehet egyebet, minthogy ő maga próbálja megtalálni a gyilkost. Massimo az egyik tiszteletre méltó szomszédot játszotta. Bár A szörnyeteg nem kapott túl jó kritikákat, mégis kiugró kereskedelmi sikert aratott Olaszországban, amit épp a direktor három évvel későbbi alkotása, Az élet szép (1997) fogadtatása múlt felül. Az Itáliában dolgozó török művész, Ferzan Özpetek egyik legszebb filmje, A szemközti ablak (2003) Girotti filmográfiájának utolsó tétele. A rendező az ő emlékének ajánlotta az opuszt, ámbár a szerepet eredetileg nem neki szánta, hanem Jean Rochefort-nak vagy Serge Reggianinak (mindketten francia színészek). A történet hősnője, a fiatal Giovanna (Giovanna Mezzogiorno) kilenc éve él házasságban. Férje, Paolo (Filippo Nigro) szereti őt, az asszony mégis monotonnak érzi a hétköznapokat, és emiatt egyre nagyobb érdeklődést tanúsít a szemközt lakó jóképű fiatalember, Lorenzo (Raoul Bova) iránt. Paolo egyszer egy amnéziás idős úrral, Simonéval (Massimo Girotti) tér haza. Giovanna nem túl nagy lelkesedéssel fogadja be otthonukba a férfit, ám ahogy múlik az idő, megkedveli őt. És egy napon fény derül Simone titkára is: a háború éveiben a város kiközösítette a homoszexuális férfit, egy sorsdöntő, drámai helyzetben azonban Simonénak választania kellett, hogy szerelmét vagy a város lakosait menti-e meg a biztos haláltól... Özpetek poétikus szépségű alkotása Massimo méltó búcsúja volt a filmvilágtól: néhány nappal a forgatás befejezése után szívrohamban vesztette életét. Alakításáért posztumusz kapta meg a David di Donatello-díjat. 

Magánélet

Massimo Girotti a nyilvánosság kizárásával, csendben élte magánéletét. Talán emiatt is terjedt el róla az a pletyka, hogy homoszexuális. Elvégre több meleg rendezővel is forgatott, sőt Luchino Visconti pártfogoltjának számított, pályája során pedig többször játszott homoszexuálisokat is. A negyvenes évek elején nősült. Fiatalon elhunyt felesége, Marcella két gyereket szült neki, Alexist és Arabellát. A homoszexuális hajlamokhoz hasonlóan teljesen alaptalan az a legenda is, hogy a névrokonság miatt ő lenne Terence Hill (igazi neve: Mario Girotti) édesapja, mindazonáltal – szerintem – hasonlítanak egymásra. Giulia Alberico Il corpo gentile című könyvében Massimo megosztotta a közönséggel magánéletének néhány titkát is, de a kötet csak a halála után jelent meg. Girottiról tudható még, hogy különösen erősen kötődött néhány földrajzi helyhez. Nagyon szerette Ferrarát, ahol azóta utcát is elneveztek róla. Szívesen nyaralt a Tirrén-tenger partján fekvő Scauriban és Pantelleria szigetén (Földközi-tenger). Róma negyedik kerületében (Trieste) élt, az Örök Város polgárainak tisztelete övezte. Halála után a római Campo Verano (Cimitero del Verano) temetőben helyezték örök nyugalomra.

FILMOGRÁFIA

* 2003: A szemközti ablak (La finestra di fronte)

* 2001: Dionysios Solomos

* 2000: Senso di colpa (tévéfilm) 

* 2000: Der Kardinal – Der Preis der Liebe (tévéfilm) 

* 1999: Sunset in Venice (rövidfilm) 

* 1997: Un bel dì vedremo 

* 1995: Gioco da vecchi (rövidfilm) 

* 1994: A szörnyeteg (Il mostro)

* 1993: Estasi 

* 1993: L'amore dopo 

* 1992: Dall'altra parte del mondo 

* 1992: Dalla notte all'alba (tévéfilm) 

* 1990: Mademoiselle Ardel (tévéfilm) 

* 1989: A francia forradalom (La révolution française) (a Les Anées Lumière című epizódban)

* 1989: Rebus 

* 1988: Cuore di mamma (tévéfilm) 

* 1988: La Bohème 

* 1987: L'ingranaggio 

* 1987: Der Ochsenkrieg (tévésorozat) 

* 1985: Tiltott szenvedélyek (The Berlin Affair)

* 1985: Kolumbusz (Christopher Columbus) (tévésorozat) 

* 1985: Quo vadis? (tévésorozat) 

* 1983: A szerelem művészete (Ars amandi) 

* 1982: Vento notturno (tévéfilm) 

* 1981: Cinéma 16 (tévésorozat) (az Une fugue à Venise című epizódban)

* 1981: Szerelmi szenvedély (Passione d'amore)

* 1980: Un reietto delle isole (tévéfilm) 

* 1980: Ricatto internazionale (tévésorozat) 

* 1980: Vento notturno (tévéfilm)

* 1977: L'ultimo aereo per Venezia (tévésorozat) 

* 1976: Ágnes meghalni megy (L'Agnese va a morire) 

* 1976: Alle origini della mafia (tévésorozat) (a La legge című epizódban)

* 1976: Klein úr (Mr. Klein)

* 1976: Az ártatlan (L'innocente)

* 1975: Mark, a zsaru, aki előbb lő, aztán kérdez (Mark il poliziotto spara per primo) 

* 1975: Morte sospetta di una minorenne 

* 1975: Cagliostro 

* 1975: Die unfreiwilligen Reisen des Moritz August Benjowski (tévésorozat) 

* 1974: A csók (Il bacio) 

* 1973: La coppia 

* 1973: L'ultima chance 

* 1973: Les voraces 

* 1972: Il mio corpo con rabbia 

* 1972: Az utolsó tangó Párizsban (Ultimo tango a Parigi)

* 1972: A vérbáró (Gli orrori del castello di Norimberga) 

* 1971: Il segno del comando (tévésorozat) 

* 1969: Médea (Medea)

* 1969: A jégsziget foglyai (Красная палатка / La tenda rossa) 

* 1969: Le sorelle 

* 1969: Jekyll (tévésorozat) 

* 1968: Scusi, facciamo l'amore? 

* 1968: Teoréma (Teorema)

* 1967: Abramo Lincoln – Cronaca di un delitto (tévéfilm) 

* 1967: Boszorkányok (Le streghe) (a La Strega Bruciata Viva című epizódban)

* 1967: I promessi sposi (tévésorozat) 

* 1966: La felicità domestica (tévéfilm) 

* 1966: La volpe e le camelie 

* 1966: El misterioso señor Van Eyck 

* 1965: Il re (tévéfilm)

* 1965: La tua giovinezza (tévéfilm) 

* 1965: Idoli controluce 

* 1965: Marco Polo csodálatos kalandjai (La fabuleuse aventure de Marco Polo) 

* 1963: Paura per Janet (tévésorozat) 

* 1963: Cézárok aranya (Oro per i Cesari) 

* 1963: Mafia alla sbarra 

* 1963: Il giorno più corto (nincs feltüntetve a stáblistán)

* 1962: Császári Vénusz (Venere imperiale)

* 1961: Romolus és Remus (Romolo e Remo) 

* 1960: Cavalcata selvaggia 

* 1960: Thesszália óriásai (I giganti della Tessaglia) 

* 1960: Egy novícia levelei (Lettere di una novizia) 

* 1960: I cosacchi 

* 1959: Le notti dei Teddy Boys 

* 1959: La cento chilometri 

* 1959: Lupi nell'abisso 

* 1959: Judit és Holofernész (Giuditta e Oloferne) 

* 1959: Asphalte 

* 1959: Nagy Heródes (Erode il grande) 

* 1958: Az egy évig tartó út (La strada lunga un anno / Cesta duga godinu dana)

* 1957: La trovatella di Pompei 

* 1957: La Venere di Cheronea 

* 1957: La bestia humana 

* 1957: Souvenir d'Italie 

* 1957: Saranno uomini 

* 1957: Dimentica il mio passato 

* 1956: Üvöltő szelek (Cime tempestose) (tévésorozat) 

* 1955: Disperato addio 

* 1955: I quattro del getto tonante 

* 1955: Az éjszaka Margitja (Marguerite de la nuit) 

* 1954: La tua donna 

* 1954: Érzelem (Senso)

* 1953: L'amour d'une femme 

* 1953: Vortice 

* 1953: Egy szép lány férjet keres (Un marito per Anna Zaccheo) 

* 1953: Sul ponte dei sospiri 

* 1953: A nagyváros peremén (Ai margini della metropoli)

* 1953: Spartacus (Spartaco) 

* 1952: Il segreto delle tre punte 

* 1952: Il tenente Giorgio 

* 1952: Nez de cuir 

* 1952: Róma, 11 óra (Roma, ore 11) 

* 1951: Duello senza onore 

* 1951: Clandestino a Trieste 

* 1951: Zárt zsalugáterek (Persiane chiuse)

* 1950: Land der Sehnsucht

* 1950: Egy szerelem története (Cronaca di un amore)

* 1950: Benvenuto reverendo! 

* 1949: Forró szívek (Altura)

* 1949: Fabiola 

* 1949: Szicíliai vérbosszú (In nome della legge) 

* 1948: Molti sogni per le strade 

* 1948: Nehéz évek (Anni difficili)

* 1948: Örvényben / Elveszett ifjúság (Gioventù perduta) 

* 1947: Natale al campo 119 

* 1947: Preludio d'amore 

* 1947: Tragikus hajsza (Caccia tragica) 

* 1947: Fatalità 

* 1946: Desiderio 

* 1946: Un giorno nella vita 

* 1945: La carne e l'anima 

* 1945: I dieci comandamenti (a Ricordati di santificare le feste című epizódban)

* 1945: Az ég kapuja (La porta del cielo)

* 1943: Apparizione 

* 1943: Megszállottság (Ossessione)

* 1943: Harlem 

* 1942: Egy pilóta visszatér (Un pilota ritorna) 

* 1941: La famiglia Brambilla in vacanza 

* 1941: A két tigris (Le due tigri) 

* 1941: Maláji kalózok (I pirati della Malesia)

* 1941: Vaskorona (La corona di ferro)

* 1941: Tosca (nem szerepel a stáblistán)

* 1940: Una romantica avventura 

* 1940: Melyiket szeressem? (Dora Nelson) 

DÍJAK

Avellinói Neorealista Filmfesztivál

* 1960: Legjobb férfi színész

David di Donatello-díj

* 2003: A szemközti ablak (legjobb férfi főszereplő)

Ezüst Szalag-díj

* 1949: Szicíliai vérbosszú (legjobb férfi főszereplő)

* 1981: Szerelmi szenvedély (legjobb férfi mellékszereplő)

San Franciscó-i Nemzetközi Filmfesztivál (Golden Gate-díj)

* 1958: Az egy évig tartó út (legjobb férfi színész)