Pasolini

Pasolini

2012. január 7., szombat

BERNARDO BERTOLUCCI

Bernardo Bertolucci (Olaszország, Parma, 1940. március 16.) olasz filmrendező, forgatókönyvíró és költő Pasolini egyik jó barátja és pártfogoltja volt. (A Totem Kiadó Filmlexikonja és az Oxford Filmenciklopédia szerint Bertolucci 1941-ben született.) Édesapja a XX. század egyik legjelentősebb olasz költője, Attilio Bertolucci. Testvére, Giuseppe Bertolucci szintén filmrendező. A fiatal Bernardo Pier Paolo Pasolini támogatásával kezdte filmrendezői pályafutását, de már első saját filmjében megpróbált kilépni mestere árnyékából. Világhírnevét elsősorban az 1970-es, 1980-as években készült, sokat vitatott, kereskedelmileg azonban sikeres alkotásainak köszönheti. Legismertebb műve az Oscar-díjakkal elhalmozott Az utolsó császár (1987). Szinte mindegyik filmje forgatókönyvének megírásában közreműködött.


APÁK ÉS FIÚK
A Bertolucci család 1952-ben Parmából Rómába költözött. A fiatal Bernardo – saját állítása szerint – már hatévesen írni kezdett. Első könyvéért több rangos irodalmi díjat nyert. 1958 és 1961 között a római egyetemre járt. A család barátja volt az író-költő Pier Paolo Pasolini, aki jóindulatúan pártfogolta a fiatal Bernardót, hiszen egykoron őt az idősebb Bertolucci támogatta. Pasolini 1961-ben forgatta első játékfilmjét, A csórót, és asszisztensként Bernardót vette maga mellé. Az alig húszéves ifjút annyira elvarázsolta a filmezés, hogy teljesen ennek a médiumnak szentelte magát: abbahagyta az egyetemet, és befejezte az írást is. Lelke mélyén talán érezte, hogy soha nem lesz képes felülmúlni édesapját az irodalomban. A film világában azonban „pótapja”, Pasolini árnyékából kellett kilépnie. Ez könnyebb feladatnak látszott, hiszen maga Pasolini is csupán akkoriban kezdte a rendezői pályát. Bernardo osztotta Pier Paolo véleményét arra vonatkozóan, hogy a filmművészet jobban meg tudja ragadni a valóságot, mint az irodalom. (Pasolini viszont sohasem hagyott fel az írással.)


Pasolini meggyőzte Antonio Cervi producert arról, hogy finanszírozza a mindössze 21 esztendős Bertolucci első filmjét. A kaszás (1962) Pasolini forgatókönyvéből készült, ám Bertolucci igyekezett önálló elképzeléseit megvalósítani benne. A téma – a lumpenproletárok, a bűnözők világa – egyértelműen a Pasolini műveiből ismert miliő, ám a megközelítésmód más. Más, de még nem igazán önálló. Jean-Luc Godard – akit Pasolini is nagyra tartott – hatása mutatható ki benne, de említhető Jean Renoir, sőt Akira Kuroszava neve is, hiszen az események többféle szempontból való felidézése kapcsán önkéntelenül a néző eszébe jut A vihar kapujában (1950). Bertolucci következő alkotása, a Forradalom előtt (1964) Stendhal A pármai kolostor című regényének szabad feldolgozása. Ebben a filmben már megfigyelhető a Bertoluccira általában jellemző stílus, vagyis a politikai tartalom és a freudi motívumok sajátos keveredése. A főhős, Fabrizio sikertelenül próbál kitörni a nagypolgári létből, és a baloldal felé közeledni. Végül visszatér saját társadalmi osztályához, elfogadja annak játékszabályait, és feladja baloldali illúzióit. Nem lehet nem észrevenni ebben bizonyos – nyilvánvalóan véletlen, vagy legalábbis nem tudatos – hasonlóságokat Pasolini, sőt Bertolucci saját életútjával is, de megemlíthető Déry Tibor A befejezetlen mondat című 1937-ben elkészült regényének hőse, Parcen Nagy Lőrinc is, noha az ő sorsa másként alakul a baloldalhoz való erőtlen közeledési kísérlet után, mint Fabrizióé.


A forradalmiság a központi téma a Partner (1968) című filmben is, amely Dosztojevszkij A hasonmás című elbeszélésének motívumain alapul. A főhős, Giacobbe professzor egy napon tulajdon hasonmásával találkozik, aki Molotov-koktél elkészítésére és használatára oktatja a diákokat, ám ennek ellenére sem alkalmas arra, hogy részt vegyen tanítványai forradalmában. Nem érdektelen megemlíteni, hogy a film az 1968-as diáklázadásokkal szinte egy időben került a mozikba. Jorge Luis Borges egyik novellája alapján készült a Pókstratégia (1970), amely szintén a forradalmiság és a nemzedékek kapcsolatát vizsgálja. A főhős, Athos Magnani mártír édesapja halálának körülményeit próbálja kideríteni, és rádöbben a keserű igazságra: apját egykori harcostársai ölték meg saját kérésére, hogy a halálával mítoszt teremtsenek, amely erősíti az antifasiszta ellenállást. Az önéletrajzi összefüggéseket ebben a filmben sem nehéz felfedezni, ahogyan nem hiányoznak a pszichológiai motívumok sem. A mű cselekményének helyszíne egy képzeletbeli város, Tara, amely egyszerre szimbolizálja a tudattalant, és egyben utalás az Elfújta a szélre is, ugyanakkor egyfajta ellentéte az atyát (Attilio Bertoluccit) jelképező Parmának, amely a Forradalom előtt helyszíne volt.


AZ ELSŐ VILÁGSIKEREK
Bertoluccinak forgatókönyvíróként volt szerepe Sergio Leone Volt egyszer egy vadnyugat (1968) című, ma már klasszikus westernjének világsikerében. Rövidesen saját rendezéseivel is sikerült betörnie a világpiacra. Alberto Moravia magyarul is megjelent kisregénye alapján készült A megalkuvó (1970), amely a fasizmus polgári gyökereit, lelki eredőit kutatja. Természetesen a korábbi Bertolucci-motívumok ezúttal sem mellékesek: így például az idős professzor, akit Clericinek meg kell ölnie, tulajdonképpen apafigura a főszereplő számára, és fontosak a szexuális összefüggések is. A főbb szerepeket Jean-Louis Trintignant, Dominique Sanda és Stefania Sandrelli játszották. Bertolucci annyira elégedett volt velük, hogy Trintignant-t és Sandát kérte fel újabb alkotása, az Utolsó tangó Párizsban (1972) főszerepeire, de mindketten visszautasították. Trintignant-nak főleg a túl sok meztelenség ellen volt kifogása. A film ötlete egyébként Bertolucci egyik szexuális fantáziájából származott: találkozni az utcán egy ismeretlen nővel, és szeretkezni vele. A mű végkicsengése mindazonáltal éppen az, hogy az emberi kapcsolatokat nem lehet kizárólag a testiségre építeni. A férfi főszerep Marlon Brando számára a nagy visszatérést jelentette – Francis Ford Coppola A Keresztapa (1972) című alkotásának címszerepe mellett –, míg a női főszerep Maria Schneider számára jelentett kiugrási lehetőséget. Schneider évekkel később naivitásnak minősítette akkori viselkedését, és úgy ítélte meg, hogy Brando és Bertolucci valójában manipulálták őt. Az opusz óriási botrányt keltett: Olaszországban például a bíróság nemcsak hogy betiltotta a művet pornográfia miatt, de még a kópiák megsemmisítését is elrendelte. Egyébként a teljes változat állítólag több mint négyórás! Kuriózum, hogy a Jean-Pierre Léaud játszotta mellékszereplő tulajdonképpen Bertolucci alteregója. Pasolininek egyáltalán nem volt túl jó véleménye az Utolsó tangóról (mi tagadás, e sorok írója se kedveli különösebben ezt a filmet), Ingmar Bergman pedig úgy vélte, az egész műnek csak akkor van értelme, ha valójában homoszexuálisokról szól.


Az Utolsó tangó keltette botrányok kereskedelmileg kifejezetten jól jöttek, hiszen a film iránt óriási volt az érdeklődés világszerte, és a hírhedt produkciónak szép számmal akadtak lelkes hívei is. Nem csoda, hogy a United Artists Alberto Grimaldi producer közreműködésével egy újabb Bertolucci-mű finanszírozását vállalta. A Huszadik század (1976) számos szereposztási kompromisszum árán, bő két év alatt készült el. A rendező Jack Nicholsont szerette volna a főszerepre, ám végül Robert De Nirót szerződtette. Együttműködésük egyáltalán nem volt felhőtlen. A forgatást nagymértékben megnehezítették Bertolucci depressziós rohamai, illetve az a szokása, hogy rendre átírta a forgatókönyvet. Ennek eredményeként viszont Orson Wellest Burt Lancasterre, Maria Schneidert pedig Stefania Sandrellire kellett cserélni. Filmkrónikák szerint Pasolini a közelben forgatta a Salò, avagy Szodoma 120 napja (1975) című utolsó alkotását, és a két stáb állítólag barátságos focimérkőzést is rendezett. Az erőszakos és provokatív jelenetekben bővelkedő Huszadik század – akárcsak a Salò – heves vitákat váltott ki az egész világon. Többen sérelmezték, hogy egy tipikusan olasz történet fontosabb szerepeit miért külföldiek (De Niro és Lancaster mellett Gérard Depardieu, Sterling Hayden, Donald Sutherland) alakítják. Egyes nyugati kritikusok szerint a műben túlteng a marxizmus, míg a vasfüggöny mögött éppen azt hánytorgatták fel, hogy az erőszakos és meztelen jelenetekkel a rendező túl sok engedményt tett a nyugati filmízlésnek.


Azok, akik már korábban úgy vélték, hogy a United Artists színre lépésével Bertolucci művészete fokozatosan elsekélyesedik és kommercializálódik, megerősítést találtak A Hold (1979) című melodrámában, amely egy opera-énekesnő anya (Jill Clayburgh) és kamasz fia problémákkal terhes kapcsolatáról szólt. Természetesen az apakeresés és az Ödipusz-komplexus ismét fontos motívumok. Számos kritikus úgy ítélte meg, hogy a Pasolini és Godard hatásától sikeresen megszabadult Bertolucci ezúttal a kései Luchino Visconti vonzásába került, és igényesen kidolgozott, ám lényegében üres filmtablót készített. (Álláspontjukat a későbbi Bertolucci-opuszok akaratlanul is részben alátámasztották.) Égetően aktuális olasz problémáról, a mindennapos emberrablásokról szólt a rendező következő munkája, az Egy nevetséges ember tragédiája (1981), amely azonban megbukott. A csalódott művész elhagyta hazáját, ahová 15 évig nem is tért vissza.


KÉPESKÖNYVEK
Hosszas előkészítés előzte meg Bertolucci következő filmjét, amely Pu Ji Az utolsó kínai császár voltam című önéletrajzán alapul. Úgy látszott, hogy nehéz lesz megszerezni a kínai hatóságok beleegyezését ahhoz, hogy a stáb a Tiltott Városban forgathasson. A rendező éppen ezért egy másik filmtervet is készenlétben tartott, ám a kínai illetékesek különösebb akadékoskodás nélkül beleegyeztek a Pu Ji-sztori megfilmesítésébe, és megadták a szükséges engedélyeket. A mintegy húszezer statisztát mozgató, látványos film, Az utolsó császár (1987) óriási szakmai és közönségsikert aratott, 9 kategóriában pedig Oscar-díjat nyert. Az Oltalmazó ég (1990) Paul Bowles művéből készült, amelyet maga az író tartott megfilmesíthetetlennek. A John Malkovich és Debra Winger főszereplésével készült dráma egy önpusztító szerelem története Afrikában. A helyszínről Bertolucci így nyilatkozott: „Pasolini azt írta: »Afrika, te vagy az utolsó alternatívám« (ez egyik versének befejező sora). Számára Afrika a »teremtmények« nagy színpadát jelentette, Az Élet trilógiája valódi főszereplőjét. A Trilógiáét, amelyet később nyilvánosan megtagadott. Engem soha nem vonzott Afrika mítosza, úgy csöppentem bele, minden előzetes felkészülés nélkül.” (Jelen sorok írója kissé értetlenkedve olvasta ezt az idézetet, hiszen Pasolini trilógiájának csupán az utolsó része, Az Ezeregyéjszaka virágai készült részben afrikai helyszíneken, a másik két filmnek semmi köze a fekete kontinenshez.) Nagy érdeklődés kísérte A kis Buddha (1993) című szuperprodukciót is, ám a mű fogadtatása meglehetősen ellentmondásos volt. Ami a látványosságot illeti, a szem most is megkapta a magáét. Egyesek örvendtek annak, hogy az opuszból hiányoznak a Bertolucci-filmekre jellemző súlyos, komor motívumok, mások viszont épp ezek feltűnő hiányát reklamálták, mondván, hogy a produkció csillogó felszíne alatt üresség lappang.


VISSZA A GYÖKEREKHEZ
Tizenöt év után, 1996-ban Bertolucci ismét Olaszországban forgatott: a Lopott szépség a festői szépségű Toszkána tájain játszódik. Tizenéves hősnője a szüzességét szeretné elveszíteni, ám nem is olyan egyszerű megtalálnia az erre legmegfelelőbb személyt. Megint felbukkan az apakeresés motívuma is. A főszereplő Liv Tyler mellett olyan ismert színészek láthatók a filmben, mint Jeremy Irons, Stefania Sandrelli és Jean Marais. 1968 szellemét kísérelte meg felidézni a filmes utalásokkal teli Álmodozók (2003), amely ismét a provokatív Bertolucci alkotása. A rendező saját nyilatkozata szerint azt kívánta bemutatni a mai fiataloknak, hogy milyen fontos álmodozni, főleg fiatal korban. A célközönség érdekében először Leonardo DiCapriót és Jake Gyllenhaalt kérte fel a főszerepekre, ám ők különböző okokból nemet mondtak. Végül a szereposztás is tiszteletadás lett a 1960-as évek előtt: Eva Green Marlène Jobert színésznő lánya, Louis Garrel pedig Philippe Garrel rendező fia. Jobert fontos szerepet játszott Godard kulcsfilmjében, a Hímnem-nőnemben (1966). A francia új hullám emblematikus alakjának nálunk alig ismert filmjét, a Külön bandát (1964) idézi az Álmodozók egyik jelenete, a futás a Louvre folyosóin keresztül. A Bertolucci-opusz harmadik főszerepét Michael Pitt kapta. A film zömmel egy párizsi lakás belsejében játszódik, és a három főszereplő között kialakuló kapcsolatra koncentrál, amelyben a szexualitás dominál (lásd Utolsó tangó Párizsban). A vérfertőzés mellett – Garrel és Green testvéreket játszanak – felmerül a homoszexualitás motívuma is, ám az ez utóbbit egyértelműen bemutató jeleneteket Bertolucci végül kivágta a filmből, mert már ő maga is „sok”-nak tartotta azokat.


A rendező Bel canto címmel 2007-ben szeretett volna egy újabb filmet forgatni, de a producerek bizonytalan időre felfüggesztették a produkciót. 2011-ben életművéért Tiszteletbeli Arany Pálmát kapott a Cannes-i Filmfesztiválon. A díjat a zsűri elnöke, a Huszadik század egykori főszereplője, Robert De Niro adta át neki. Az indoklás így hangzott: „Bertolucci művei a monumentális freskókhoz hasonlóak. Alkotásainak politikai és társadalmi jelentősége, mély líraisága, az elegáns és pontos rendezés teszik egyedivé a stílusát. Kiemelt helye van a filmművészetben.” Ugyanazon év elején bejelentették, hogy Bertolucci 3D-ben forgatja következő filmjét Niccolo Ammaniti Io e te (Én és te) című regényéből. A Mestert állítólag teljesen lenyűgözte az új technika, és rajongója James Cameron Avatar (2009) című alkotásának. Noha már nem akart többet forgatni, a 3D kedvéért meggondolta magát, hiszen egyik nyilatkozata szerint ezt a technikát nem szabad csak a sci-fik és horrorok számára fenntartani. Mindazonáltal nem ő lesz az első művészfilmes, aki 3D-ben forgat, Wim Wenders és Werner Herzog már készítettek egy-egy térhatású dokumentumfilmet. Bertolucci végül nem csatlakozott hozzájuk: néhány 3D-s tesztfelvétel kipróbálása után úgy döntött, marad a hagyományos kétdimenziós technikánál: az Én és te ebben a formában került a közönség elé, először a 2012-es cannes-i filmfesztiválon.


Magánélet
Bernardo Bertolucci kétszer nősült. Első felesége Adriana Asti színésznő volt, aki játszott A csóróban, és a női főszerepet alakította a Forradalom előttben. Bertolucci 1990-ben feleségül vette Clara Peploe rendezőnőt, aki a Huszadik század stábjában is dolgozott, és mellesleg a forgatókönyvíró Mark Peploe (Foglalkozása: riporter, 1975) testvére.


FILMOGRÁFIA
* 1962: A kaszás (La Commare secca)
* 1964: Forradalom előtt (Prima della rivoluzione)
* 1966: Il canale (rövidfilm)
* 1967: La via del petrolio (tévéfilm)
* 1968: Partner
* 1969: Szerelem és düh (Amore e rabbia: az Agonia című epizód)
* 1970: Pókstratégia (Strategia del ragno)
* 1970: A megalkuvó (Il conformista)
* 1971: La salute è malata (dokumentumfilm)
* 1972: Utolsó tangó Párizsban (Ultimo tango a Parigi)
* 1976: Huszadik század (Novecento / 1900)
* 1979: A Hold (La Luna)
* 1981: Egy nevetséges ember tragédiája (La tragedia di un uomo ridicolo)
* 1984: L’addio a Enrico Berlinguer (dokumentumfilm)
* 1987: Az utolsó császár (The Last Emperor)
* 1989: 12 registi per 12 città (a Bologna című epizód)
* 1990: Oltalmazó ég (The Sheltering Sky)
* 1993: A kis Buddha (Little Buddha)
* 1996: Lopott szépség (Stealing Beauty / Io ballo da sola)
* 1998: Ostrom (Besieged)
* 2002: Tíz perc: cselló (Ten Minutes Older: The Cello. A Histoire d'eaux című epizód.)
* 2003: Álmodozók (The Dreamers / I sognatori)
* 2012: Én és te (Io e te)


FONTOSABB DÍJAK ÉS JELÖLÉSEK
Oscar-díj
* 1972: A megalkuvó (jelölés: legjobb adaptált forgatókönyv)
* 1974: Utolsó tangó Párizsban (jelölés: legjobb rendező)
* 1988: Az utolsó császár (díj: legjobb rendező, legjobb adaptált forgatókönyv megosztva Mark Peploe-val)

Golden Globe-díj
* 1974: Utolsó tangó Párizsban (jelölés: legjobb rendező)
* 1988: Az utolsó császár (díj: legjobb rendező, legjobb forgatókönyv megosztva Mark Peploe-val és Enzo Ungarival)
* 1991: Oltalmazó ég (jelölés: legjobb rendező)

Arany Medve-díj
* 1969: Szerelem és düh (vele együtt jelölve: Carlo Lizzani, Pier Paolo Pasolini, Jean-Luc Godard és Marco Bellocchio)
* 1970: A megalkuvó (jelölés)

Arany Pálma
* 1981: Egy nevetséges ember tragédiája (jelölés)
* 1996: Lopott szépség (jelölés)
* 2011: Tiszteletbeli Arany Pálma az életművéért

BAFTA-díj
* 1989: Az utolsó császár (díj: legjobb film megosztva Jeremy Thomasszal)
* 1989: Az utolsó császár (jelölés: legjobb rendező)

César-díj
* 1988: Az utolsó császár (díj: legjobb külföldi film)
 
David di Donatello-díj
* 1988: Az utolsó császár (díj: legjobb rendező, legjobb forgatókönyv megosztva Mark Peploe-val)

Európa-filmdíj (Félix-díj)
* 1988: Az utolsó császár (a zsűri különdíja)
* 2004: Álmodozók (közönségdíjra jelölés: legjobb rendező)

Ezüst Szalag-díj
* 1973: Utolsó tangó Párizsban (díj: legjobb rendező)
* 1988: Az utolsó császár (díj: legjobb rendező)
* 2000: Ostrom (jelölés: legjobb forgatókönyv)
* 2004: Álmodozók (jelölés: legjobb rendező)


(Jelen szöveg egyik forrása Dobai Péter Szorongó apagyilkos (Szubjektív reflexiók Bernardo Bertolucci filmjeiről) című írása, in: Filmvilág 1989/3, 27–31. oldal. További források: a Filmvilág egyéb lapszámai, illetve Geoffrey Novell-Smith: Oxford Filmenciklopédia, Budapest, 1998, Gloria Kiadó.) 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése