Pasolini

Pasolini

2015. február 8., vasárnap

SONIA SAVIANGE

Sonia Saviange (Franciaország, Haute-Corse, Bastia, 1923. március 25. – Franciaország, Párizs, 1987. június 22.) francia színésznő eredeti neve: Christiane Vecchiali. Az 1960-as években kezdett filmezni, gyakran szerepelt fivére, Paul Vecchiali kis költségvetésű alkotásaiban. A zongoristanőt alakította Pasolini Salò, avagy Szodoma 120 napja (1975) című sokkoló botrányfilmjében. A színésznő 1987-ben öngyilkosságot követett el. 


KARRIERTÖRTÉNET
Az ismeretlen színésznő
Olvasóim alighanem megszokták már, hogy a Pasolini-filmek amatőr szereplőiről szóló blogbejegyzéseimben mindig megjegyzem, hogy az illetőről szinte semmilyen információ nem található a világhálón. Az viszont számomra is meglepő, hogy a múlt héten bemutatott Hélène Surgère után most egy másik hivatásos francia színésznőről, Sonia Saviange-ról kell elmondanom ugyanezt. Ráadásul esetében még ez a kevés adat is bizonytalan. A francia Wikipédia és az IMDb szerint például 1923-ban született, ám más netes források 1933-ról tudnak, ami szintén nem hangzik hihetetlenül. A születési helyét illetően sincs konszenzus: vannak weboldalak, ahol Bastia (Haute-Corse megye székhelye) nevét találhatjuk meg, másutt viszont Ajaccio neve olvasható. (Korzika szigetének két legnagyobb városáról van szó.) A születési dátumok bizonytalansága miatt az sem egyértelmű, hogy Saviange a nővére vagy a húga volt-e 1930-ban született fivérének, Paul Vecchiali rendezőnek. Az sem derül ki a világhálóról, hogy mikor választott művésznevet, és miért épp ezt. Ami egészen biztos, hogy a két testvér több közös filmet is készített, és Sonia a filmezés mellett éppúgy párhuzamosan fellépett színházakban is, mint gyakori partnernője, Hélène Surgère. 


Paul Vecchiali filmjei
Sonia első filmjét a fivére rendezte: a húszperces, fekete-fehér Les roses de la vie (1962) egy idős hölgyről (Germaine de France) szól, aki elhatározza, hogy újra felkeresi azt a házat, amelyben valaha évekig élt. Az 1965-ös Les ruses du diable (Neuf portraits d'une jeune fille) főszereplője, Ginette (Geneviève Thénier) csendes, eseménytelen életet él Párizsban, ahová öt évvel a történet kezdete előtt költözött. Egy napon levélben száz frankot kap egy ismeretlentől, és négy hónapon át mindennap hasonló küldemény érkezik. Ginette ki akarja kideríteni, múltjának mely szereplője lehet a titokzatos feladó. A fojtogató (1970) című bűnügyi dráma főszereplője, a Jacques Perrin által megformált Émile egy nyomasztó gyerekkori élmény hatására gyilkossá válik, aki boldogtalan és kétségbeesett nőket segít át a túlvilágra. Valaki azonban őt is figyeli, és a gyilkosságok után kirabolja az áldozatokat. Sonia Saviange egy selyemruhás nőként jelenik meg a filmben. Az Asszonyok, asszonyok (1974) főszereplője két öregedő, alkoholista színésznő (Hélène és Sonia), akik a kilátástalan sivárság és az ennek elviselésére fogyasztott alkohol hatására fokozatosan eltávolodnak a valóságtól. Vecchiali alkotása az 1974-es velencei filmfesztivál egyik különlegessége volt: a két főszereplő játéka különösen nagy tetszést aratott, és felkeltette Pasolini figyelmét is. A Change pas de main (1975) szintén egy bűnügyi vonatkozású dráma. A közismert politikusnő, Françoise Bourgeois (Hélène Surgère) egy nap egy olyan pornófilmet kap kézhez, amelyen a fia szerepel. Az asszony felfogad egy női magánnyomozót, hogy kiderítse, kinek mi a célja ezzel a kompromittáló felvétellel.


A halálbüntetés témáját és a média manipuláló hatását járja körül az 1977-ben bemutatott La machine. A harmincas éveiben járó, a társadalom számkivetettjeként élő gyári munkás (Jean-Christophe Bouvet) meggyilkol egy nyolcéves gyereket. Mi áll a tragédia hátterében? Vecchiali provokatív alkotásában Sonia játszotta az elkövető édesanyját. A rendhagyó szerelmi történet, a Corps à coeur (1978) elsődleges forrását az 1930-as évek francia melodrámái és Gabriel Fauré zeneműve, az Adagio jelentette. A főszereplő, Pierrot (Nicolas Silberg) egy fiatal párizsi műszerész, aki beleszeret egy nálánál idősebb nőbe, egy vegyészbe. Az asszony (Hélène Surgère) előbb visszautasítja fiatal hódolóját, ám amikor megtudja magáról, hogy halálos beteg, megváltoznak az érzelmei. A különös kapcsolat hátterében kirajzolódik Pierrot és barátainak mindennapi élete. A nagy francia színésznő, Danielle Darrieux jutalomjátéka az En haut des marches (1983), amely Alain Resnais töredékekből építkező, különös filmjeire emlékeztet. A Darrieux által alakított Françoise Canavaggia sok évi távollét után, 1963-ban visszatér Toulonba, hogy bosszút álljon azokon, akik Pétain-hívő férje vesztét okozták. A filmben a jelen történései keverednek a felidézett múlt képeivel. Vecchiali így nyilatkozott az elképzeléseiről: „Egy olyan nőt próbáltam bemutatni, akit porrá zúzott a háború, és hamvaiból próbál újra feltámadni”. Ugyanakkor a direktor arra is figyelmeztetni próbált, hogy a morális döntések „akkor és ott” korántsem voltak olyan könnyűek és egyszerűek, mint azt az utókor gondolja.


Salò, avagy Szodoma 120 napja
Pasolini egy 1975-ben publikált esszében megtagadta Az Élet trilógiája alapelveit, és afféle ellenpólusként belefogott A Halál trilógiája elkészítésébe. Ennek csupán a nyitótétele, a híres-hírhedt Salò, avagy Szodoma 120 napja (1975) valósult meg, melynek bemutatóját a művész már nem érte meg. Korábbi gyakorlatának megfelelően hivatásos és amatőr színészeket egyaránt szerződtetett a filmhez, figyelembe véve, hogy az adott szereplő külsejét tekintve mennyire viselte magán a neki szánt szerep jellegzetességeit. A négy éltes dámát hivatásos színésznők játszották: Castelli asszonyt Caterina Boratto, Maggi asszonyt Elsa De Giorgi, Vaccari asszonyt Hélène Surgère, a szinte végig néma zongoristanőt Sonia Saviange. Állítólag mindnyájan kikötötték a szerződésükben, hogy sem tényleges, sem imitált szexjelenetben nem hajlandók részt venni. „A két francia színésznőre azután esett a választásom, hogy Velencében láttam Vecchiali Asszonyok, asszonyok című filmjét. Remek film, a két színésznő pedig fenséges benne (de tényleg)” – mondta Pasolini abban az öninterjúban, amely a Corriere della Serában jelent meg 1975. március 25-én. Nemcsak szerződtette a két francia színésznőt, hanem egy emlékezetes jelenetüket át is emelte a Salòba: az utolsó esküvői epizód kezdetén Vaccari asszony és a zongoristanő mulatságos magánszáma elsőként Vecchiali filmjében volt látható. 


A Saviange által alakított zongoristanő nem szerepel az eredeti De Sade-regényben, Pasolini találta ki a figurát. Feltehetően a művészet szimbóluma, ahogyan például a négy úr az államhatalmat szimbolizálja. A zongoristanő hallgatólagosan együttműködik az urakkal, művészetével kiszolgálja őket, ám több jel is arra utal, hogy ez a kollaboráció nem belső meggyőződésből fakad. Egyetlen hangot sem ejt ki a száján, vagyis a mesélőktől éppúgy elkülönül, mint a hatalmasságoktól, ugyanakkor nem emel szót az áldozatok érdekében sem, ami által mégiscsak bűnrészessé válik. Csak akkor szólal meg, amikor Vaccari asszonnyal előadja kis magánszámukat a fiatalok megnevettetésére és az urak haragjának csillapítására. Hogy nem azonosul százszázalékosan az elnyomókkal, annak egyik bizonyítéka, hogy váratlanul és feltűnően abbahagyja a zongorázást, amikor a Herceg az ürülék elfogyasztására kényszeríti Renatát. Konyhanyelven fogalmazva: ez már nála is kiveri a biztosítékot. Amikor megkezdődnek a kínzások és kivégzések, nem csatlakozik a többiekhez. Felmegy a szobájába (szimbolikus értelemben ezt erkölcsi felülemelkedésként is felfoghatjuk), kiül a szobája ablakába – talán valamilyen külső segítségben reménykedik? –, majd a mélybe veti magát. Sorsával Pasolini mintha arra figyelmeztetne, hogy a művészet nem lehet a hatalom néma kiszolgálója, pláne nem a cinkosa. A filmben valójában nem Sonia, hanem Arnaldo Graziosi (1913–1997) zongoraművész játszott. Az Élet sajnos utánozta a filmművészetet: Graziosi ugyanis öngyilkos lett, kiugrott az ablakon, akárcsak a filmbéli zongoristanő. 


Egyéb filmek
Ejtsünk néhány szót Sonia egyéb filmjeiről is, noha ezek Magyarországon nem különösebben ismertek. A Paris n'existe pas (1969) az ismert francia író és filmkritikus, Robert Benayoun két játékfilmje közül az első. A történet főszereplője, Simon Devereux egy összejövetelen elfogyasztott kábítószer (ma azt mondanánk: partidrog) hatására hallucinálni kezd, és egyre inkább elmosódnak számára tér és idő korlátai, ami azonban szakmáját és magánéletét egyaránt veszélybe sodorja. A szürrealizmus és a nouvelle vague hatását együttesen tükröző film egyik fontos szereplője a francia kulturális élet néhai fenegyereke, Serge Gainsbourg énekes-színész-filmrendező. Sonia egy Madame Lopez nevű nőt alakított. A másik Benayoun-film, a Sérieux comme le plaisir (1975) két férfi és egy nő céltalan utazásának krónikája, vidám és drámai motívumokat egyaránt felvonultató road-movie. Jean-Claude Biette is két filmet forgatott Sonia főszereplésével. A Le théâtre des matières (1977) hősnője, Dorothée egy utazási irodában dolgozik, de feladja állását, hogy valóra váltsa színésznői álmait. Egy külvárosi színházban megkapja Stuart Mária szerepét, ám az előadás megvalósítása leküzdhetetlennek tűnő nehézségekbe ütközik. Az öt évvel későbbi Távol Manhattantől (1982) főszereplője, a műkritikus Christian (Jean-Christophe Bouvet) tanulmányt írt René Dimanche festőművészről (Howard Vernon), aki már évek óta nem alkot. Christian ennek okait egyik barátnője, Ingrid (Sonia Saviange) segítségével próbálja kideríteni. 


A homoerotikus színezetű dráma, a Les belles manières (1978) női főszereplője, a gazdag Hélène Courtray (Hélène Surgère) fia, Pierre (Hervé Duhamel) remeteként él a szobájában. Az asszony egy fiatalembert szerződtet, hogy kiszolgálja a fiát, és a rendelkezésére álljon. Sonia egy kisebb szerepet alakított a filmben: az IMDb szerint egy prostituáltat, a francia Wikipédia szerint egy olyan nőt, aki elveszítette a gyűrűjét. (Az sem kizárt, hogy a két nő egy és ugyanaz: nem láttam a filmet, így ezt nem tudom eldönteni.) A feminista filmművészet egyik reprezentánsa a Simone Barbès ou la vertu (1980), amelyet Marie-Claude Treilhou rendezett. A történet két főszereplője, Simone és Martine jegyszedőként dolgozik egy montparnasse-i pornómoziban, majd a műszak végeztével Simone rendszeresen egy leszbikusok által látogatott szórakozóhely felé veszi az irányt. A hétköznapok rutinját egy magányos és kétségbeesett emberrel való találkozás töri meg. 1937-ben kezdődik az Allons z'enfants (1981) című dráma, a Magyarországon is jól ismert rendező, Yves Boisset alkotása. Egy hivatásos katona fia, apja akaratának engedelmeskedve, egy katonai iskolába kerül. Az antimilitarista fiatalember ellenszegül feletteseinek, ami miatt ő lesz az ezred fekete báránya. 1939-ben kitör a háború, és hősünk kikerül a frontra... Guy Gilles saját történetéből rendezte a Le crime d'amour (1982) című drámát, melynek férfi főszereplője egy női holttestet talál. A zavaros fejű fiatalember azt állítja, ő a tettes, és a rendőrség ezt kész el is hinni, ám egy újságíró és a halott nő ikertestvére nem fogadja el ezt a túl kézenfekvő megoldást. Sonia Saviange 1987. június 22-én öngyilkos lett. Halálának részleteiről nem találtam információkat a világhálón, ezért nem tudom, hogy egészségi, magánéleti vagy szakmai problémák álltak-e cselekedete hátterében. 


FILMOGRÁFIA
* 1983: En haut des marches 
* 1982: Le crime d'amour 
* 1982: Távol Manhattantől (Loin de Manhattan) 
* 1981: Allons z'enfants 
* 1980: Simone Barbès ou la vertu 
* 1979: Corps à coeur 
* 1979: Il était un musicien (tévésorozat, a Monsieur Ravel című epizódban) (Christine Vecchiali néven)
* 1978: Les belles manières 
* 1977: Le théâtre des matières 
* 1977: La machine 
* 1977: Un juge, un flic (tévésorozat, a Le mégalomane és az Un taxi pour l'ombre című epizódban)
* 1976: Nans le berger (tévésorozat) 
* 1975: Salò, avagy Szodoma 120 napja (Salò o le 120 giornate di Sodoma)
* 1975: Change pas de main 
* 1975: N'oubliez pas que nous nous aimons (tévéfilm) 
* 1975: Sérieux comme le plaisir 
* 1974: Asszonyok, asszonyok (Femmes femmes) 
* 1970: A fojtogató (L'étrangleur)
* 1969: Paris n'existe pas 
* 1966: Les ruses du diable (Neuf portraits d'une jeune fille) 
* 1962: Les roses de la vie (rövidfilm)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése