Pasolini

Pasolini

2011. november 6., vasárnap

BEVEZETŐ

A BLOG CÉLJA
Ezt a blogot az olasz Pier Paolo Pasolini filmrendezői munkásságának szentelem. Elképzelésem szerint valamennyi filmjének keletkezéstörténetét ismertetem az ötlettől a bemutatóig, beleértve a nálunk kevésbé számon tartott rövidfilmeket, szkeccsfilmeket és dokumentumfilmeket is. Természetesen megírom az életrajzát, valamint filmjeinek és irodalmi műveinek a listáját is. Az a szándékom, hogy életének és munkásságának bizonyos szakaszait idővel részletesebben, külön blogbejegyzésekben fogom kidolgozni. Terveim között szerepel továbbá azoknak a művészeknek a bemutatása, akik rendszeresen vagy alkalmanként részt vettek a Pasolini-filmek elkészítésében: nemcsak az olyan állandó színészeire gondolok, mint például Franco Citti, Laura Betti és Ninetto Davoli, hanem például az operatőrökre (Tonino Delli Colli, Giuseppe Ruzzolini), a díszlet- és jelmeztervező Danilo Donatira, a zeneszerző Ennio Morriconéra és a producerekre (Alfredo Bini, Alberto Grimaldi) is. A bloghoz felhasználom azokat az írásaimat, amelyeket a témában korábban a Wikipédián tettem közzé, de megpróbálom egyrészt javítani ezeket a szövegeket, másrészt pontosítani és kibővíteni is. Pasolini gazdag életműve természetesen kultúrtörténeti kitekintésekre is remek alkalmat nyújt majd az irodalom, a képzőművészet, a filozófia vagy éppen a vallástörténet területén. Bízom abban, hogy sikerül kedvet csinálnom ahhoz, hogy az olvasó megnézze vagy újranézze Pasolini egy-egy filmjét.


SZEMÉLYES EMLÉKEK
Pasoliniről akkor hallottam először, amikor meghalt. Emlékszem arra, amikor meggyilkolásának hírét bemondták a tévében. Tizenegy éves voltam akkor, és a közlemény megdöbbentett, pedig a szörnyű részletekről akkor még semmit sem tudtam. Olyan voltam, mint a gyermek Fellini, hiszen az én életem is elválaszthatatlanul kötődött a mozi csodájához (ámbár vele ellentétben a cirkuszt nem kedveltem különösebben). Számomra a film maga volt a varázslat, kapu különféle idegen dimenziókba, megölni tehát a varázslók egyikét, egy filmrendezőt, felfoghatatlan és érthetetlen cselekedetnek tűnt. Természetesen akkor még egyetlenegy Pasolini-filmet se láttam, nem is láthattam volna, hiszen alkotásai nem szerepeltek a mozik műsorán, csak a Filmmúzeum játszotta egy-két filmjét. Néhány év telt el, amikor újra találkoztam a nevével. Tizennégy éves koromban végre beiratkozhattam egy felnőtt könyvtárba, ahol első utam a filmes könyvek (szerény) kínálatához vezetett. Ott fedeztem fel Nemes Károly Pasolini-monográfiáját. Kikölcsönöztem és elolvastam. Mai eszemmel azt mondom, Nemes kissé egyoldalúan közelített az életműhöz, némelyik alkotásról (Médea, Salò, avagy Szodoma 120 napja) alig írt valamit, némelyik esetében pedig túl leegyszerűsítőnek látom a megközelítési módszerét, monográfiáját azonban ennek ellenére ma is bátran ajánlanám bárkinek, aki most kezdi az ismerkedést Pasolini filmjeivel.


A könyv elolvasását követően a művész személye után a filmjei is érdekelni kezdtek, különösen a Teoréma, a Dekameron és Az Ezeregyéjszaka virágai. Csalódva vettem tudomásul, hogy a Teorémáról már lemaradtam, 1973-ban játszották a Tanács körúti Filmmúzeumban, Az Ezeregyéjszaka virágai pedig reménytelen vágyálomnak tűnt 1978-ban. (Kilenc évvel később jutott el Magyarországra.) A Dekameron viszont még szerepelt a Filmmúzeum repertoárján, igaz, csupán hétfő, kedd és péntek este 10 órai kezdéssel. Népes családom körében közismert filmrajongásom miatt a szüleim viszonylag jól fogadták azt a bejelentésemet, hogy egyik nap este 10 órától szeretnék moziba menni. Arról persze szó sem lehetett, hogy 14 évesen éjfél körül egyedül jöjjek haza Pestről, amikor már csak az éjszakai járatok közlekedtek, ezért kompromisszumos megoldás született. Tudomásul vették, hogy egy 18 éven felülieknek ajánlott filmet fogok látni, cserébe beleegyeztem, hogy apámmal együtt menjek. (A családból ő volt a másik filmkedvelő, anyám szerint tőle örököltem a mozirajongásomat.) Természetesen csakis péntek jöhetett szóba, hogy másnap ki tudjam aludni magam.


Nem szeretnék túlzásokba esni, de az élmény egészen lelkesítő volt. Úgy éreztem, mintha láthatatlanul magam is ott lennék az események helyszínén, és ha kinyújtanám a kezem, megérinthetném a tárgyakat és a szereplőket, annyira valóságosnak tűnt az egész. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy kamaszként hidegen hagyott a sok meztelenség, de lelkem mélyén már akkor is tudtam, hogy többet kapok Pasolinitől, mint egy szimpla szexfilmet. Azóta egyébként jó pár szexfilmet is láttam, és többségükre egyáltalán nem emlékszem, a Dekameron viszont mindmáig őrzi a helyét emlékezetes filmélményeim élvonalában. Éveim múlásával az egykori élményhez egyfajta nosztalgia is társult a mindörökre elmúlt kamaszkor iránt, amikor a mozi még valóban egy ajtó volt a nagyvilágba, amikor a filmek inkább megmozgatták, és nem helyettesítették a fantáziát. Egyébként szerencsém volt, a Filmmúzeumban ugyanis az évek múlásával sikerült egyre több Pasolini-filmet megnéznem, egy bérletes sorozat keretében például rögtön ötöt: A csóró, Mamma Róma, Máté evangéliuma, Oidipusz király, Teoréma. Az 1980-as évek elején jött a Canterbury mesék is, immár a délelőtti műsorban. Akkoriban viszont még szombaton is volt tanítás (legalábbis ahová én jártam gimibe), ezért meg kellett kérnem anyámat, ugyan már, írjon egy kikérőt, hogy engedjenek el az utolsó óráról, mivel egyébként nem értem volna el a délután 2-kor kezdődő utolsó előadást. (Vasárnap nem játszották a filmet.) Mondanom sem kell egyrészt azt, hogy a kikérőben persze nem szerepelt a tényleges indok, másrészt azt, hogy ez a film sem okozott csalódást.


Már katona voltam, amikor bemutatták Az Ezeregyéjszaka virágait. Sajnos már semmiféle szülői közreműködésre nem számíthattam, ezért mindent egy lapra tettem fel. A hétvégi szolgálatokért egy szabadnap járt, én pedig egy alkalommal a moziműsorral összhangban választottam ki, hogy melyik legyen az a szabadnap. Egy hétvégi eltáv alkalmával előre megvettem a mozijegyet, noha elég bizonytalan volt, hogy a parancsnok vajon elenged-e majd épp arra a napra. (Ezt a filmet sem játszották hétvégenként.) Szerencsém volt, megkaptam az előre kiválasztott szabadnapot. Ki tudja, miért, talán akkoriban „elszoktam” Pasolinitől, de Az Ezeregyéjszaka virágai nem tetszett annyira, mint vártam volna. Később viszont az egyik kedvencemmé nőtte ki magát. Az 1988 őszén (fél évvel a leszerelésem után) tartott Pasolini-életmű-bemutató a Filmmúzeumban pótolta az összes hiányosságomat a rendező játékfilmjei terén. Ekkor láttam a Madarak és madárkák, a Disznóól, a Médea és a Salò, avagy Szodoma 120 napja című filmjeit. Az utóbbi volt a retrospektív műsor legnagyobb szenzációja: 13 évvel a párizsi ősbemutató után a budapesti Filmmúzeumban ugyanaz ismétlődött meg, mint egykoron a francia fővárosban – a nézők közül sokan már vetítés közben távoztak. Mire vége lett a filmnek, a mozi kirakatában már letakarták a néhány nappal későbbi nyilvános előadás előre meghirdetett időpontjait, a további vetítések elmaradtak.


PASOLINI MA
36 év telt el Pasolini halála óta. Elmúltak a műveit, az életét és a halálát kísérő botrányok, ma már alighanem mindenki beletörődött abba, hogy meggyilkolásának rejtélye valószínűleg örökre megoldatlan marad. Három és fél évtized után viszont reális esély van arra, hogy végre objektíven ítéljük meg az életművet, mellőzve a személyes érzelmek miatti elfogultságot akár pozitív, akár negatív irányba. Újranézve egy-egy Pasolini-filmet, a legfontosabb tapasztalatom az, hogy ezek az alkotások még ma is élnek, ma is hatnak, van mondanivalójuk a ma embere számára is. Ugyanakkor a kulturális és közállapotok egyáltalán nem kedveznek a Pasolini-életmű újrafelfedezésének. Napjainkban egészen másfajta filmek hódítanak még értelmiségi körökben is, manapság egy Pasolini-film lassúnak, fárasztónak, túlkomplikáltnak, bizonyos esetekben akár még nevetségesnek is tűnhet. Az 1970-es években Pasolini még kultikus figura volt a magyar értelmiségiek számára, talán azért is, mert a kultúrpolitika illetékesei főleg tiltották (filmjeit nem forgalmazták a széles körű mozihálózatban), olykor tűrték (egyes alkotásait a Filmtudományi Intézet mégiscsak játszotta a saját vetítőhelyein, és foglalkozott vele a hazai kulturális sajtó), de nem igazán támogatták.


Pasolini baloldali volt, és homoszexuális. Ez két olyan jellemző, amelyekkel a mai Magyarországon nehéz igazán népszerűnek lenni. (Ámbár ami a homoszexualitást illeti, az szerintem nem erény vagy érdem, hanem egy állapot, tehát meg- vagy elítélni valakit elsősorban nem azért kell, hogy mit csinál a hálószobájában, hanem inkább azért, hogy általában mit csinál az életben.) Pedig Pasolini baloldalisága és homoszexualitása egyáltalán nem az volt, amit nálunk ezeken a fogalmakon általában értenek. Ha úgy érezte, hogy oka van rá, nekiment a baloldalnak is, mert egyáltalán nem gondolta azt, hogy pusztán baloldali beállítottsága miatt cinkosan hallgatnia kéne „elvtársai” azon viselt dolgairól, amelyekkel nem ért egyet, amelyek bántják az igazságérzetét. Nem véletlen, hogy az egymással élesen szemben álló olasz jobb- és baloldal épp Pasolini esetében alkotott egységet: mindkét részről nemkívánatos, kellemetlen személyiségnek tartották. Eddigi ismereteim alapján azonban úgy gondolom, hogy egyénisége túlnőtt az ideológia, az elvi meggyőződés korlátain: mindig mert kérdezni, kételkedni, és vállalta ezzel a tévedés kockázatát is, hiszen bizonyos dolgokban nem volt igaza. Ez az állandó vitakedv, a dolgok mélyére hatolás, a megfellebbezhetetlennek tartott vagy annak kinevezett igazságok folyamatos megkérdőjelezése életműve egyik motorja. Nem értek egyet azokkal, akik szerint felforgatni, bomlasztani akart. Úgy látom, alkotásaival inkább arra próbálta nevelni az embereket (egyáltalán nem didaktikusan), hogy lássanak, ne csak nézzenek, hogy gondolkodjanak, ne csak vegetáljanak, hogy merjenek kérdezni és kételkedni, merjék kezükbe venni a sorsuk irányítását, merjenek élni, és nem csak a léhaságok szintjén.


Homoszexualitásából nem csinált titkot, de intelligensebb ember volt annál, hogy művészetét mássága magyarázgatására, mentegetésére használja fel, mint oly sok más meleg rendező kollégája. A homoszexualitás mindig jelentőségteljes motívum Pasolini kései filmjeiben. A Teorémában épp olyan szimbolikus jelentősége van, mint a heteroszexuális kapcsolatoknak. A testiség ugyanis – függetlenül az aktusban részt vevők nemétől – Pasolini felfogásában a legmélyebb, legbensőségesebb és legintimebb kapcsolat, amely emberek között létrejöhet, éppen ezért rendkívül árulkodó, hogy ezek az egyesülések a filmben valójában mennyire személytelenek, mennyire hiányoznak belőlük az igazi emberi érzelmek, hogy mennyire nem tudnak mit kezdeni a szereplők egymással és a testi érintkezés magasztos élményével. A Dekameronban a homoszexualitás mellékmotívum, az elvetemült, de nem ostoba Ciappelletto számtalan rossz jellemvonásának egyike, míg a Canterbury mesékben a társadalmi igazságtalanság szemléltetésének egyik eszköze: a gazdag és a szegény homoszexuális az akkori törvények szerint ugyanazt a bűnt követi el, de a szörnyű büntetést a gazdag ember – vagyonának köszönhetően – mégis megússza. (Vajon másfajta bűnök vonatkozásában nem így van ez azóta is?) Az Ezeregyéjszaka virágaiban a homoszexualitás a szerelem, a testi beteljesülés egyik lehetséges formája. Pasolini jó érzékkel elkerüli, hogy a homoszexualitást a heteroszexualitás fölé helyezze vagy az alá rendelje, hogy bármilyen szempontból „más”-nak ábrázolja: inkább a nézőre bízza, hogy önálló véleményt formáljon arról, amit lát. A mű egésze azonban azt sugallja, hogy az alkotó hisz az érzelmek és a szenvedélyek kapcsolatformáló erejében, mert a testi kapcsolat – ismét csak függetlenül a résztvevők nemétől – ebben a filmben sem csupán bujálkodás, hanem két összetartozó lélek fizikai egyesülése, amely vagy felemelkedést jelent a lét addigi szintjéről, vagy éppen visszaesést egy korábbi fokra. Beteljesülést hoz, vagy éppen a szellemi-testi beteljesülés iránti vágyat fokozza. A Salòban viszont a homoszexualitás egyértelműen negatív felhanggal van jelen, egyike az áldozatokra váró számtalan megpróbáltatásnak.


Ez a máris túl hosszúra nyúlt bevezető csupán egy vékony szeletét tudta felvillantani annak a szellemi gazdagságnak, amelyet a Pasolini-életmű jelent, de még abból a személyes lelkesedésből is csak minimálisat tudtam érzékeltetni, amely évtizedek óta a művész alkotásaihoz fűz. Távol álljon tőlem, hogy túlmisztifikáljam Pasolini személyét, hiszen nem volt sem szent, sem tévedhetetlen. Alighanem ő maga tiltakozna a leghevesebben az ellen, ha alakját piedesztálra, „múzeumi talapzat”-ra emelnék, és ezzel eltávolítanák a realitásoktól, a mindennapok eleven lüktetésétől, az örökké változó világtól. Pasolini filmjeit mélységes humanizmus hatja át, ám ez a személyes tapasztalatokon alapuló emberismeret és emberszeretet nem azonos a romantikus amerikai közönségfilmek banális szentimentalizmusával, a bármilyen nemzetiségű szappanoperák szirup- és szeretetáradatával. Pasolini hősei esendőek, és a művész bátran ábrázolja hibáikat is, hiszen éppen ezáltal válnak valamennyien emberivé. Még a teljes kilátástalanságban is képes volt arra, hogy reményt sugalljon: a Teoréma sivatagában meztelenül bukdácsoló apafigura az ősemberi állapotokba visszakerülve talán egy új kezdet felé tart, a Salò pedig tánccal ér véget, amelyet értelmezhetünk közönyként is (táncolni oly sok szörnyűség után?), vagy annak megnyilvánulásaként, hogy valami emberi gesztus mégis maradt abban a két fiatal katonában, belőlük talán mégsem lesznek olyan szörnyetegek, mint a négy főszereplő hatalmasságból. Vagy általuk máris azzá lettek?


A bloghoz jó olvasást, a filmekhez tartalmas szórakozást kívánok!

Tony

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése